A folyamatos vágyakozás takarja el az állandó boldogságunkat – advaita védanta filozófia, szenvedés értelme 2/2.

A cikk első 2/1. része itt található meg: A folyamatos vágyakozás, összehasonlítás, keresés takarja el az állandó boldogságunkat – megoldás a cikkben – advaita védanta, advaita filozófia, szenvedés értelme 2/1.

A meditációra gondolsz? Amikor azt akarom elérni, hogy nem gondoljak semmire?

Nem, ez koncentráció és nem meditáció. Azt szeretném, hogy ne a jövőbe helyezd a megoldást, hanem halld meg azt, amit mondani akarok, hogy megtörténhessen a felismerés. De ne akard erőből csinálni, csak kövesd az instrukcióimat. Légy természetes, ne erőltess semmit. A meditáció egyébként nem egy csinálás eredménye, hanem magától történik meg…

Ezt nem teljesen értem.

Ezt nem is lehet érteni, csak megtapasztalni. De nekünk az értelem, a tudomány az első. Pedig a valóság folyamatosan létezik, annak értelmezése mindig később történik meg, mely szubjektív dolog, mert felhasítja a valóságot alanyra és tárgyra, de a valóság nem így működik. Az csak van… Szóval csak az elme próbálja megragadni, elemezni azt, ami már önmagában ezelőtt teljes. De, hogyan lehet leírni a leírhatatlant? Még egy érzést sem tudunk leírni, csak utalni rá… És nem baj, ha nem érted, a Nap is süt a gyermekekre és rád akkor is, ha nem érted miért vagy hogyan történik mindez. Ám az ember arrogáns lett az úgynevezett tudásával kapcsolatosan és lenézi a többi embert és dolgokat… Ezért mondja a Véda, hogy ,,Aki tudja, nem tudja, aki nem tudja, tudja.” Az ismeretek hallottak, a valódi tudás pedig spontán egy magasabb intelligencia révén kapcsolódik be, ha a tudálékos elme mögé tekintünk. Ez maga az intuíció.

Hogyan tudom ezt megtenni, hogy megtapasztalhassam mindezt?

Itt jön be a paradoxon. Ahhoz, hogy valamit elérjünk az életben – pl. pénzt szeretnél vagy karriert, családot, nagy házat stb. -, általában erőfeszítésre van szükség. Ám ahhoz, hogy észrevegyük, hogy mi magunk vagyunk az Önvaló – ahogy a hinduk nevezik valódi énünket -, ahhoz nem kell tennünk semmit. De ez nem azt jelenti, hogy minden marad a régi, hanem, hogy többé nem hallgatunk az elmére és nem félünk a haláltól. Ha felmerül egy gondolat, érzés, vagy hangulat, akkor hagyjuk megtörténni, átfolyni magunkon. Nem állunk ellen, nem folytjuk el, így nem adunk hozzá semmit és nem is veszünk el belőle semmit. És közben lassan felsejlik kis gyakorlással mögötte egy állandó tér, ami olyan mint a végtelen égbolt. Mindegy, hogy felhős-e az ég vagy sem, mindig ugyanúgy létezik. Ezt kell meglátnunk – nem létrehoznunk, megcsinálnunk – és ez a valódi énünk, a Self-ünk.

Ez ugyanaz, mint amit Jézus mondott (?): „Legyen meg a te akaratod.”

Tulajdonképpen az igazság egy. Mindegy melyik vallás hiteles iratait olvassuk, melyek az igazságról születtek. De, ha az elme hozzáadja a gondolatait, véleményét vagy rosszul fordítja le – mert nincs saját tapasztalata -, akkor eltorzulhatnak ezek. Szóval, ez egy szép ima, ám ilyenkor már nem adunk Istennek utasítást, hogy mit tegyen, vagy ne tegyen, hanem ahogy felolvad az elme – a szűrő -, a napfény automatikusan behatol és felfedi önmagát. Így kiderül, hogy csak napfény volt és a szenvedés csupán az elkülönülés miatt alakult ki az elmének köszönhetően. Ahogy a Katha-upanisad mondja, az Önvaló annak fedi fel magát, akit kiválaszt. Nem az értelem, azaz az arrogáns elme tárja fel… de ezzel most ne törődj, csak amikor csak teheted gyakorold azt, amit elmondtam neked.

És, akit ez hidegen hagy azzal mi a helyzet?

Ki tudja? Talán nem szenvedett még eleget, esetleg túl mélyen alszik ahhoz, hogy meghallja ezeket a szavakat én-tudatával azonosulva…