A halál művészete

A halál örök és tabu témáiról már írtam korábban:

Az alvás és a halál ikertestvérek: kapuk amiken túl az üdvösség vár minket – jógi, jógini, trátak, légzésgyakorlatok

A halál időpontja megváltoztatható az ősi mexikói indiánok szerint – Carlos Castaneda, don Juan tanításai

A halál művészete és a karma jelentése a szent, ősi iratok szerint – élet és a halál utáni élet, élmények

Élet a halál után

Mit lehetne erről a nagyon mély és sokszor tabu témáról mondani. Lehet rá készülni? De csak félelemből ezt megtenni nem menekülés? Ha sokszor egy vitában sem tudunk meghalni, hogyan tudunk mindent elengedve, akár betegség közepette meghalni? De mikor ráérzünk az ízére mégis könnyen megy a dolog? Létezik egy olyan keleti pszichológiában ismert gyakorlat, mikor egész életünkben azt képzeljük, hogy már meghaltunk és nincs mit veszítenünk… És ne gondoljuk azt, hogy emiatt pszichopatákká válunk:) (szakmailag antiszociális).

Egyszerűen csak elmúlnak a félelmek. Sokszor az is sokat segít, ha a halál szemszögéből nézzük a dolgokat és sok mindenről kiderül, hogy onnan nézve jelentéktelennek tűnik. Keleten azt mondják, amint megszülettünk elkezdünk haldoklani, hiszen egyszer mindenki meghal. Ez az egyetlen biztos pont az életünkben, amit kerülünk is. És, ha az életben meg tudunk halni, akkor kezdünk el igazán élni, bármilyen paradoxnak tűnik az elme számára. Más szavakkal, talán, aki intenzíven megél mindent, könnyebben hal meg, mert már jóllakott ezekkel a tapasztalatokkal. Mint egy bölcs nagyszülő, aki már nem vágyik a diszkóba.

A haldokláskor minden felerősödik. És a keleti pszichológia azt mondja úgy halunk meg, ahogyan éltünk… Megbánunk dolgokat, megpróbáljuk rendezni őket, elköszönni, bocsánatot kérni stb. Amit pedig nem sikerül megtenni, azt nagyon sajnáljuk, mert többet már soha nem tudjuk rendbe tenni.. Aztán idővel befelé kezdünk figyelni és a test kezd felbomlani. Már olyan, mintha nem lennénk itt, minden nagyon relatív lesz, mint egy jó vagy rossz álom, tudatváltás történik stb. Ilyenkor nem ildomos visszarángatni a másikat, akár panaszkodásunkkal. Inkább a tudatosságot kell megerősíteni. Lesz olyan pillanat, mikor tisztán lát majd mindent és a hibáit is az illető. Nagyon mély pillanatok ezek. Utána ellenállás nélkül átadva magunkat elindul az utazás. Keleten azt mondják meghatározó milyen tudatállapotban halunk meg, mert az határozza meg a következő életünket. Náluk ünneplik a halált, ott ez nem egy szomorú rítus.

Mi értelme a fájdalmas haldoklásnak?

Nem tudom, de egyszer valaki azt kérdezte tőlem miért haldoklik az édesanyja tudatlanul immár két éve? Miért kell ilyen sokat szenvednie? Az merült fel bennem válaszként, hogy lehet, hogy ő tartja itt fájdalmával, melyet abszolút meg lehet érteni. Azt javasoltam neki, hogy maradjon vele kettesben, nem baj, ha nincs tudatában a másik ennek és mondjon el neki mindent, ami lehet negatív és pozitív dolog is. Még aznap megtette. És estére rosszabbodott a helyzete a haldoklónak és röviddel utána elment. A család fellélegzett, hogy véget ért a szenvedés, két év otthoni ápolás után.

A halál művészete

Számomra a meditációk, ahol szembe nézünk félelmeinkkel, negatív démonjainkkal nagyszerű alkalom arra, hogy barátkozzunk a halállal, ami a bölcsek szerint egy képzelt ellenség. A jóga nidra mély meditációban mikor megszűnik a test és elme tudatosság érdekes dolgokat tapasztalhatunk meg. A tisztítókúrák alkalmával hasonlót tapasztalunk meg, mint mikor beteg a test, de ezek tisztulási folyamatok. És nagyszerű tapasztalat ezek és tudat maga, hogy a szenvedés eredménye, hogy végül a test megtisztul, sőt annál is több… Tibetben a phova gyakorlatok vizualizációs technikával tanítja a halál művészetet. Nagyon érdekes egy ilyen elvonulás is.

A lényeg a halál kapcsán, avagy a halál után a lélek, szellem utazása…

Egy bölcs, az egész halál témát valószínűleg hamar lezárná pár gondolattal: … miért megszülettünk? Minek ez a sok elmélet és okoskodás? Azt kellene inkább megvizsgálni, hogy megszülettünk-e? Van ugyanis a lényünknek egy része – és nem az elméről, vagy testről van most szó -, mely sosem született meg és sosem fog meghalni. De ez intellektuálisan nem felfogható és, ha ez butaságnak tűnik gondoljunk arra, hogy 3-4 éves korunkig nem is tudjuk stabilan, hogy létezünk – lásd, amíg a személyiség (elme) ki nem alakul, pedig ugyanúgy létezünk… Ahogyan éjszaka is örömmel meghalunk és nem tudjuk hova kerülünk, és feltöltődve kelünk fel másnak este, ö reggel:). Így a legfontosabb, hogy a „ki vagyok én” kérdésre megkapjuk és megtapasztaljuk a választ.

Tovább szőve a gondolatokat: Az ösztönökről, gondolkodásról, érzelmekről, halálról, társadalomról, munkáról és a „ki vagyok én” kérdéséről