A szabadsághoz vezető út nem létezik, mi magunk vagyunk a szabadság – módszer a cikkben

Ki az, aki valóban szeretne szabad, boldog lenni és nemcsak néha, életmódszerűen vagy divatból helyez bele energiát?

Akiben lángol a tűz. Akit nem hagy nyugodni a kérdés, hogy miért születtünk és hova megyünk a test halála után? Mi a dolgunk azon kívül, hogy esetleg családot alapítunk, mint szinte mindenki. Miért születtünk meg? Mint egy kamasz gyerek, akit 10-20 évig kiszolgáltak a szülei, de aztán egyetlen szerelem pár óra alatt képes arra sarkallni, hogy ott hagyjon mindent és sohase nézzen hátra. Ilyen az igazság iránti tűz… Ők általában hamar meg is találják a választ.

Vannak meditációk, jóga gyakorlatok, de az önátadás is lehet egy út az igazság keresése kapcsán?

Az önátadás (bhakti) keleten természetesebben működik, nyugaton sajnos nem igazán. És itt nem arról van szó, hogy van több gyerekünk, akkor nagyon alázatosak leszünk. A nyugati embernek tele van a feje elméletekkel, ahhoz ártatlanabb emberre van szükség, hogy megkérdőjelezés nélkül bízzunk abban, amit a tanítónk mond nekünk és eggyé váljunk vele. A nyugati embereknél az szokott beválni, ha először a tárgyra koncentrálunk pl. egy mantra segítségével, vagy meditálnak és utána elvesszük a tárgyat és a formanélkülivel egyesülünk. Ez csak egy közbenső lépés. Így megjelenik számunkra Buddha vagy Isten pl. Avilai Szent Teréz Jézus kapcsán, vagy Míra Krishnát illetően olyan sokat „koncentrált” rá, hogy az számukra megjelent. Ez olyan, mint mikor gyerekként játékot kapunk, aztán nem lesz szükségünk idővel ezekre a tárgyakra, mert a boldogság bennünk van, nem a játékokban… Egyébként az önátadásnak is több formája van, lásd pl. nirguna bhakti.

Miért van a vélemények között ilyen nagy különbség?

Mert, az az egyéni látásmód és nem a teljes érzékelés eredménye, kivetített képek csupán. De mi köze van ezeknek a képeknek az adott tárgyhoz vagy személyhez, eseményhez? Ebből a szemszögből máshogy látom azt a széket, ahogyan te is. De mindannyiunknak igaza van, de a kérdés, hogy madár vagy hangya távlatból tekintünk-e a valóságra. Így születik meg a dualitás, pedig a bölcsek szerint minden egy forrásból ered. A szabadság pedig nem felszabadulás, mert valójában nincs rabság, hanem csak ennek felismerése, hogy nincs rabság. Persze vigyázni kell a szavakkal, melyekben túlságosan hiszünk – gyilkolni is képesek vagyunk érte -, mert a felismerés sem a legjobb szó erre, hiszen, itt már nincs „éntudat”, ami bármit felismerne.

Mikor nincs felismerés?

Amikor felszabadultunk. Olyan ez, mint mikor alszunk. Nem tudunk róla, de utólag bekapcsol az „éntudat”, de az már csak emlék róla, nem az…

Mit kellene tennünk?

A fogalmi ideológiák gyártása helyett az elmét a forrásra irányítani, hogy elcsendesedjen. Megfigyelni honnan merülnek fel ezek a képzetek. Hiszen amit önmagunknak hiszünk, pl. gyermek, felnőtt, alkalmazott, üzletember, idős stb. szerepek, azok mind csak egy állapot, ami folyton változik. De akkor kik vagyunk valójában? Mi az, ami sosem változik?

Mi az?

Beszélhetek róla, de neked kell megtalálnod, senki sem fogja ezt helyetted megtenni. Ez gyakorlati és nem egy intellektuális tudás… Nem lehet igazán érteni, de meg lehet tapasztalni. Bárkinek. Tehát, ez a létezésünk, melynek nincs formája. Ami sosem lesz idősebb vagy kisebb vagy nagyobb, csak van… Amit nem mi csinálunk. Tehát nem is tudjuk elrontani, így nem is kell aggódnunk. Ami létezik akkor is, ha akarjuk és akkor is, ha nem… Amit nem tudunk elveszíteni sohasem. Erre kellene figyelnünk és nem a sok múlandó, változó dolgokra.

Ha ezt tesszük, akkor ezzel párhuzamosan egyre mélyebben érzékeljük a nyugalmat és békét. Ugye figyeltél? Nem azt mondtam, hogy egyre nagyobb lesz a béke, ahogyan a Hold sem lesz nagyobb azáltal, hogy közelítünk felé… Ez az alaptermészetünk. Aki nem alszik olyan mélyen, annak e szavakra elindul valami a szívében… A tiszta látásmód nem az elme szűrőjén keresztül torzított képsor immár, hanem belülről a forrásból látunk. Nem a megnyilvánulásból, mint jelenségből, hanem abból, melyből minden megnyilvánul. Így lesz helyes az érzékelés, látás és felfogás.

És miért nem találjuk meg a szabadságot?

Mert keressük:), vagyis, mert amit keresünk, az maga a kereső.:) De mi elkülönülve a világtól használva érzékszerveinket kívül keressük a tárgyat, vagy alanyt pl. Istent vagy Buddhát.

Tudnál adni egy módszert, ami segíthet még, ha idővel azt is érdemes elfelejteni az „éntudattal” együtt? A szimpla (objektív) figyelés már elég jól megy, mikor megfigyelem önmagamat, a velem megtörténő dolgokat, jó vagy rossz ítélkezés nélkül.
Figyeld a figyelőt. De a figyelés nem egy elme tevékenység, amit az elme végez, hanem minél inkább maradj ki belőle. Tehát maradni a megfigyelő státuszban beavatkozás nélkül. Nem a tevékenységet kell figyelni, hanem inkább a belső reakcióinkat. Ez sokkal fontosabb, mint maga a történés. Látjuk a felmerülő ellenállásokat, pl. izgatottságot, unalmat, szomorúságot, boldogságot stb. és egyéb dolgokat és következő lépésben megkérdezzük kivel történik mindez meg. Ki azonosul ezekkel?