A valóság nem, csak a divat változik

Érdekes, ahogy a spirituális irányzatot tekintve konstatáljuk, hogy a hetvenes, nyolcvanas években a jóga, a kilencvenes években az agykontroll, reiki és utána a hellinger családállítás, később a spirituális választerápia (svt), majd a theta heiling megjelent hazánkban, melyek mind nagyszerű szolgálatot tettek / tesznek, és ezen kívül is természetesen még rengeteg megközelítés, hatékony módszer áll rendelkezésünkre. De, aki nem a személyiség fejlesztésében, hanem annak megkérdőjelezésében hisz, annak rendelkezésre áll Byron Katie Ön Munka megközelítése, vagy Scott Kiloby, Élő Önvizsgálatok módszere, mely hihetetlenül gyakorlatias és azonnal lerántja a leplet az elme fantáziálásáról és teljesen átépíti emberi kapcsolatainkat, illetve a valósághoz való viszonyunkat.

Ennek ellenére mindig kialakul egy trend és abban kezdünk el hinni, önmagunk helyett… Az a divat. Egy darabig… Természetesen ez más területen, pl. a harcművészetekben is igaz. A hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években a Bud Spencer, Bruce Lee, Steven Segagal stb. filmek hatására elkezdtünk a karate, aikido, judo, kung-fu iránt érdeklődni, aztán jött a Kempo, Krav-maga és a többi harcművészet. És most már kevesebben mennek karatézni, mint régebben (pedig ezek az újabb irányzatok is arra épülnek), de nyilván több stílus is van és pörög a világ, nincs időnk semmire sem, melyek szintén hozzájárulnak mindehhez.

De elgondolkodtunk már azon, hogy sokszor ugyanazok a dolgok vannak kicsit megváltoztatva átcsomagolva? A lényeg semmit sem változott. Hogy az elme ugyanúgy működik, ahogyan ötezer éve és ötezer év múlva is működni fog? Hogy valójában az elvárásainkkal megegyező dolgokat követjük és nem azt – legalábbis is sok esetben -, amire valóban szükségünk lenne?
Még akkor is, ha a fejlődésre, változásra szükség van. Pl. az előző példából kiindulva az ötvenes évekig a karatéban nem volt köríves rúgás és ütés, csak egyenes. És az ember joggal mondhatná, hogy a rövidebb út gyorsabb, de ez nem igaz, mert könnyebb egy köríves rúgást elindítani csípőből, mint egy egyenes rúgást, így nem feltétlen lassabb.

Ma az instant fotó és kávé korában olyanok vagyunk, mint a gyerekek. Pár hétvége alatt akarunk elsajátítani olyan dolgokat, amihez sokszor egy egész élet is kevés. És, ha ez nem történik meg, akkor tovább állunk. Átvesszük a tanúsítványt érte, pedig a megalapozott tudás fontosabb lenne… Ki hiszi, hogy mesteri szintre bármiben is el lehet jutni pár hétvége alatt? A tudást át lehet adni, de gyakorolni, gyakorolni és gyakorolni kell évekig…

Vegyük példának okáért az agykontrollt. 4 nap alatt megkapjuk a lényeget, de akár a könyvekből is el tudjuk sajátítani. Lehet vele önmagunkat és másokat gyógyítani, megtanulunk hasznos tanulástechnikai módszereket, fejleszti az intuíciót, boldogabbak lehetünk általa és egyéb sok hasznos dolgok vannak benne, mint a vekker nélkül történő ébredés, szeretteink védelme stb. Ez nem elég? Ráadásul a módszerek könnyen elsajátíthatóak, de a kitartásra itt is szükség van.

Az elme mindig felkap valamit – 5 percre -, aztán tovább ugrik valami másra. Ez a majomelme lényege. Valójában meg sem ismerjük az adott dolgot, már tovább állunk. Ne az elménket szórakoztassuk, hanem teljesedjünk ki egy csapásvonalat követve, melyeket kiegészíthetünk sok már hasznos dologgal. Így megtaláljuk a sok-sok hasonlóságot a dolgokban.

Szerintem rengeteg klassz lehetőség és módszer áll rendelkezésre, de a fogyasztói társadalom, sok kis gödröt akar ásni, egy nagy helyett… de így nem lesz igazi mélység sohasem…