Hogyan lehet elérni a lelki békét, ha az nem különbözik tőlünk? – érzelmi biztonság , felszabadítás technikája

„Hogyan tűnhetne el a pszichés betegségem vagy berögződésem, amit, akár több, mint 10-20 éve cipelek magammal?”

Mi van akkor, ha nem a probléma okozza a problémát, hanem a problémába vetett hitünk? Amely bármikor véget érhet egy perc múlva és 70 év múlva is… Ha valaki 30-40 évig pl. iszik, az azt jelenti, hogy a következő 30-40 évében – élete hátralévő részében -, is inni fog? Ha a gyermek mondjuk 12 éves koráig hisz a mikulásban és folyton várja az ajándékot tőle, de egyik nap egy pillanat alatt felismeri, hogy az nem létezik, akkor újra várni fogja őt? – lelki béke, érzelmi felszabadítás technikája, érzelmi biztonság

Az igazság csak úgy van… És őt nem érdekli, hogy mi mit gondolunk róla… Ha azzal a képpel kívánunk azonosulni, hogy „betegek, rosszak” vagyunk, akkor falra festve az ördögöt ez lesz a valóságunk. Egy két dimenziós:) ördöggel fogunk farkasszemet nézni. Mert a mindenségbe ez is belefér. Egy beszűkült tudattal azonosult élet. De, ha képesek vagyunk megkérdőjelezni azt, ami azokat a gondolatokat küldi felénk, hogy „nem vagyunk képesek”, „ez így fog maradni ez a rossz dolog” blabla, akkor fél úton vagyunk a siker felé… Miért vesszük komolyan ezeket a gondolatokat? Miért hiszünk benne, újra megteremtve őket?

„De mi van akkor, ha ez vagy az a módszer nem fog működni nálam, vagy még rosszabbul fogom magam érezni?”

Hát, az életben minden bizonytalan. Ez az egyik szépsége, hogy bármi megtörténhet. Az is, hogy elüt egy kocsi minket és az is, hogy elengedik a tartozásunkat vagy valaki más kiegyenlíti. Mi persze a levesből csak az egyik komponenst ennénk meg… De nem abszurd egy olyan életre vágyni, amiben mindig csak jó dolgok történnek velünk? Egy idő után az unalmas lenne és keresnénk az extrém sportokat, nem igaz? Az élet egy játék és, aki fél szívvel játssza az szenvedni fog még akkor is, ha soha nem lép majd pocsolyába… Mit veszíthetünk valójában? A mostani szenvedésünket? Az érzést, mely elhiteti velünk, hogy lelki értelemben vett börtönben élünk? Mernünk kell kilépnünk a komfortzónánkból, az identitástudatunkból és akkor megkapjuk a jutalmat érte… Valójában azt gondoljuk el kell érnünk az igazságot, mintha azt feltételeznénk, hogy az különbözik tőlünk. Azt hisszük, hogy valamit el kell érnünk: gyakorolnunk, csendben ülnünk stb. A cél maga a tudat, ami mindig jelen van és amiben minden, még ezek a gondolatok is felmerülnek. Ezzel összeolvadva eltűnnek a kérdések, kételyek.

„De én nem tudok kilépni a problémából, mert minél jobban próbálom ezt megtenni, annál erősebb lesz.”

Pontosan így van. Minél nagyobb feneket kerítünk valaminek, annál rosszabb lesz. Az erőszakos, nem a megértésen alapuló megoldások előbb utóbb csődöt mondanak, mert felületesek és csak a látszatot változtatják meg. Ám mikor ehelyett megértjük, hogy a dolgok – még a rosszak is -, értünk vannak, valami belül megváltozik és észrevesszük azt, amit eddig nem láttunk meg… Ez felrepeszti a vastag jeget, ami eddig áttörhetetlennek véltünk felfedezni. Képesek vagyunk elfelejteni azt, amit eddig tapasztaltunk a betegségtudatunkkal együtt? Vagy kötődve ehhez várunk a csodára? Képesek vagyunk változni? Tanulni ebből a szituációból vagy maradjon minden a régi? Ha rossz is, azt legalább ismerjük. Így is dönthetünk, de akkor nem szabad panaszkodnunk, mert ezt mi választottuk.

Egy megoldás

Bármit kapunk az élettől legyen az jó vagy rossz, csak köszönjük meg, mert valójában minden értünk van. Lehet, hogy furának tűnik, de próbálja ki a kedves olvasó…Mikor feltalálták az autómobilt abban kezdetben talán nem sokan mertek beleülni… Most pedig mindenki saját kocsijával, vagy busszal, villamossal utazik. Teljesen természetes, igaz? Szóval, csak köszönjük meg magunkban a dolgokat, ez megnyitja a szívünket, de őszintén…