Meditáció = tudatváltás, de nem azért utazunk a buszon, hogy utazhassunk a buszon – gondolatok, boldogság

Gondolatok a megfogalmazhatatlan világról: a gondolatokról, boldogságról és a tudatváltásról

A keresés egy betegség és sok feszültséggel jár. De miután meggyógyultunk rájövünk, hogy maga a létezés teljes és nem kell keresgélnünk, mert mi magunk vagyunk a valóság. Őrült egy álom volt, maga a keresés.

A gondolat erősebb, nagyobb, vagy aki mindennek tudatában van? A tudat maga, ami helyet ad a gondolatnak…

Bármi merül fel, aki ennek tudatában van, az korábban is létezett…

A boldogsághoz nincs szükségünk semmire, csak a szomorúsághoz. Mert a boldogság az alapállapotunk, de a szomorúsághoz kell valami, ami okot ad arra, hogy azok legyünk. De a „valami” nélkül lehetünk boldogok…

Senkinek nem kell lennie senkinek. És ez megnyugtató. Ez a szabadság.

Nem tudom ki vagyok, de vagyok… Így nem függőm semmitől és a boldogság vagyok.

A boldogság az, amikor senkik vagyunk… ha valamit (bármit) el akarunk érni, vagy valakivé válni akarunk, az mind feszültséget teremt. Mindig valakik akartunk lenni, aztán egyre boldogtalanabbak lettünk.

Az elmének és a tudatnak sincs formája, így összekeverjük a kettőt: “Olyan rosszul érzem magam”. Ez az elme. De a mögötte lévő tudat örök. Azok vagyunk mi, arra érdemes figyelni. Miért azonosulnánk az elme panaszával? És mégis, mi vagyunk maga az elme is…

Mi az örök tudat vagyunk, ami halhatatlan a bölcsek szerint. És, ha megtudnánk, hogy 5 perc múlva meghalunk, miért erre fókuszálnánk? Más szavakkal, miért a rossz hírt vesszük komolyan és nem azt, hogy az örök tudat vagyunk valójában? Mert az elmét követjük, aki imád szenvedni?

A tudat nem köthető tettekhez. Az a tiszta létezés. A meditációval elcsendesedik az elme, de arra van szükség, hogy megszűnjön az identitás, aki azt képzeli, hogy meditál és büszke erre. Akkor nincs több akadály és eltűnik az ÉN-tudat és beköszönt a valóság, a végtelen tudat.

Amíg van identitás, addig lesz szenvedés és instabilitás is… Ilyenkor megfeledkezünk a forrásról, a valódi gyökerünkről.

Ne akarjuk mérni önmagunkat, hogy milyen szinten vagyunk. A valódi lényünk mérhetetlen.

– Ez és ez történt velem…
– Mindenkivel sok minden megesik. És most hol vannak ezek a dolgok? Miért olyan fontosak? Ön most az emlékeiből beszél.
– Akkor miről beszéljek?
– Arról, hogy most hogy érzi magát. Ne menjen vissza a múltba. Kit érdekel, hogy tegnap mi volt? A tegnapi dátumnál fontosabb a mai.
– Akkor mit csináljak?
– Ne ismételje a sztoriját…
– A másik dolog, hogy mindig akarok valamit, aztán megszerzem és nem érdekel.
– Igen, ilyen haszontalan az akarás.

Megoldások

1. Ki szenved valójában?

Miért olyan vonzó az elmére figyelni, azokra amiket feldob (gondolatok, érzések)? Kontempláljunk ezen. Hogy miért figyelünk az elmére? Mert valami azt ígéri, hogy ez örök boldogságot ad…Ez csak egy hamis reklám. De ki éli ezt meg? Ő a fontos. Ha inkább erre figyelünk a reklám helyett, akkor megjelenik a tágasság és eltűnik minden. A kérdés és a kérdező is. Jó érzés, de ezzel se azonosuljunk. Így tovább fog mélyülni…

2. Csak létezzünk…

Nem erőszakosan ellenőrizni kell folyton a megfigyelésünket, csinálva… Hanem csak tudatában vagyunk a dolgoknak, csak létezünk és megfigyeljük a dolgokat. Nem adunk hozzá semmit és nem is veszünk el belőle semmit. A tudatosság semleges állapotában vagyunk. Ez nyitott, nyugodt állapot. Ez természetes, mert ez a valódi lényünk. Legyünk mi magunk a tér, amiben minden felbukkan: gondolat, érzés, hangulat stb.

Mi értelme a holnappal vagy a tegnappal túlságosan foglalkozni és közben lemaradni a valóságról, ami most történik? Mi értelme elméletekben élni, miközben a valóságban is élhetünk?

Minden csak akkor zavar meg minket, ha személyessé tesszük.

Felmerül valamilyen gondolat és érzés és eltűnik, mert meghalt, elfogyott az energiája. De mi helytelenül ragaszkodunk hozzá és emlékművet állítunk neki… életben tartva a szenvedést.

Csak, ha félünk akkor foglalkozunk túlságosan azzal, hogy mi fog történni. Mintha úgy sétálnánk az utcán, hogy előtte megterveznénk otthon melyik lábunkkal mikor merre lépjünk majd…