Mi a létezés teljessége?

Megjelent: Studium & practicum, független gyógyszerészeti folyóirat

Csak egy valóság létezik, melyet csupán gondolkodással lehet (látszólag) részekre osztani? Ha ez igaz, akkor miért fordulna a létezés önmaga ellen? Minden ezt szolgálja, ahogyan a fekete megmutatja, hogy létezik fehér és fordítva mert, ha minden fehér lenne, akkor észre sem vennénk?

A keleti ősvallások, spirituális és filozófiai utak végső konklúziója, megtapasztalása (keresztény miszticizmus, szúfi bölcsesség, advaita védánta, taoizmus, zen-buddhizmus, Rádzsa-jóga stb.) több ezer év emberi bölcsesség esszenciális tudása, bölcsen az elkülönült ént kérdőjelezi meg, eggyé válva Istennel, élettel, magával a létezéssel? Vajon az objektív vizsgálódás nem azzal kezdődik, hogy elvonatkoztatunk az eddigi tudományos és vallási hitrendszertől teljes elfogulatlan vizsgálódásra helyezve a fókuszt, mindenféle érdek és cél nélkül és erről utólag lehet, hogy könyvek születnek majd, mely teljesen mellékes? Ezek azonban csak arra utalnak, ami leírhatatlan, megfogalmazhatatlan?

Ha egy valóság létezik csupán, akkor miért él minden ember saját hitrendszere alapján megalkotott más-más valóságban? Ha minden egy, akkor ki irányít? Elképzelhető, hogy a hamis éntudat azzal születik meg, hogy gyerekkorunkban mikor még egyes szám harmadik személyben hivatkozunk a fizikai testünkre, sokat ismétlik szüleink, környezetünk a keresztnevünket és végül azzal azonosítjuk magunkat? Ezután elindul a nevelés, vagy ez már idomítás lenne?

Kik vagyunk valójában?

Lehet, hogy téves azonosulásban, egyfajta hipnózisban éljük teljes életünket? Kik vagyunk valójában? A hivatásunk, mely bármikor megváltozhat? A nevünk, mely nevet mások is ugyanúgy viselhetnek és az is kicserélhető másikra? A múltban megélt tapasztalat lennénk, ami már rég elmúlt? Egy történet, ami már nem is létezik? A bennünk felbukkanó gondolatok, érzelmek, melyek folyton változnak, miközben mi folyamatosan létezünk? Egy gondolat, érzés meg tud figyelni egy másik gondolatot, érzést? A testünk vagy testérzetünk lennénk, mely bennünk merül fel és nem fordítva? Mi csak a test lennénk, melyre ifj. Szabó Lőrinc apja halálakor azt mondta: „Szénhidrátok, víz, cukor, só és nem tudom még mi minden, valami furcsa rendszerbe fogott rendezetlenség: holt anyag…?”

Ha automatikusan történik az észlelés és ugyanott észlelem, amit látok, hallok, tapintok, ízlelek, szagolok, érzek, gondolok, akkor számomra mi alapján van távolság a testem és egy több száz méterre lévő test között? Ha minden ugyanott tudatosul? Ha nincs távolság a forma mögötti forrásban, akkor valóban minden egy lenne? Csak a forma szintjén tűnik úgy, hogy két különböző dolog az arany jegygyűrű és az arany medál, melynek forrása és anyaga is azonos és bármikor megváltozhat a forma, ami lényegtelen? Hol van a határ a megnyilvánulatlan és megnyilvánult között? Hol van a határa az érzetnek, gondolatnak és érzelemnek? Hol van a határa a testnek és annak érzékelésének, ha egy anya tudatában van sok ezer kilométerrel távolabb lévő gyermekének és „tudja” hogy éppen mi történik vele? Hol van a határ anya és gyermeke között, ha nem egyénként, szerepekkel nem azonosulva tekintünk rájuk?  Mi értelme ilyen sok energiát, időt fektetni a testünkbe, életünkbe, mikor tudjuk, hogy mi a story vége?

Vajon ezekre a kérdésekre van-e bölcsebb válasz Szókratész szavainál: „Egyvalamit tudok biztosan: azt, hogy nem tudok semmit.” Érdemes-e a korlátozott ábécé betűt variálva leírni a végtelent vagy elég utalni rá, ha az egyetlen létezést mindenki megtapasztalja? Hogyan tudná a rész felfogni és leírni az egészet? Ennek ellenére megtapasztalni tudja mindezt?

Ki irányít?

Tudjuk, hogy a következő sorok mit fognak leírni ebben a cikkben vagy hogy mit fogunk gondolni, érezni a következő 30 percben? És a rá következő 30 percben? Tudjuk, hogy a test mikor fog megbetegedni, felbomlani? Ismerjük, hogy meddig, hol és mikor fogunk dolgozni és hogy gyerekeink, párunk, barátaink, ismerőseink meddig és milyen módon lesznek velünk? A múltban, amit előre elgondoltunk, minden pontosan úgy következett be? Ha abban hiszünk, hogy a dolgok és emberek ilyenek vagy olyanok, akkor tényleg annak látjuk, miközben lehet, hogy ez nem a valóság, de a létezés végtelenségébe még ez is belefér? Csak fél pohár víz vagy még fél pohár víz, vagy hidrogén és oxigén molekulák összessége, esetleg csak semleges tapasztalás? Lehet ezt jobban kifejezni, ahogy Shakespeare mondta: „Semmi sem jó vagy rossz önmagában, csupán a gondolkodás teszi azzá“?
Amire figyelek az a tapasztalatom, de a megfigyelő automatikusan létrehozza az elkülönült én képzetét?

Honnan tudjuk, hogy kinek van igaza, mikor az igazságunk csak nézőpont kérdése? Miből következtethetünk arra, hogy valami jó vagy rossz, ha rövid és hosszú távon sokszor teljesen ellent mond egymásnak a két megállapítás? Hogyan tudok megfelelően irányítani mikor azt sem én döntöm el, hogy milyen gondolatok, érzések bukkannak fel bennem pillantról pillanatra? Hogyan irányíthatok, ha azt hiszem, hogy csak az érzékszervek szűrőjén keresztül tapasztalom meg és látom a valóság néhány százalékát? Ki irányított akkor, mikor megszületett a testem és azt sem tudtam, hogy létezem? Egy könyv néhány százalékát elolvasva mit tudok az adott műről és könyvről, beleértve a külsejét, megjelenését, írójának történetét? Ha az észlelt információ minden pillanatban csupán a múltban bekövetkezett esemény felfogására szolgál, akkor mindent késve megtapasztalva, már rég hamis információk jutnak tudomásunkra? Ezek után hogyan irányíthatok én?

Mi a teendő?

Már megint az elkülönültnek hitt én szeretne valamit tenni, kijavítani, megoldani, fejleszteni, elérni állandó elvárásokkal? Látható, hogy minden elvárás végül csalódást szül? Ha ebben a korlátozott hitben élünk továbbra is ezt fantáziálva magunknak, el is hisszük? Ez érdekli a valóságot? Van értelme ebből a limitált felfogásból élni az életünket? Ha az elkülönült éntudat csupán illúzió, akkor tehet-e bármit ez az énképzet hasonlóan egy színész által eljátszott filmbeli karakterhez?

Ennél a pillanatnál, tudhatunk-e többet, melyről senki sem tudja (csak szubjektív véleménye van róla a múlt alapján), hogyan, mikor és miért bontja ki magát?

Automatikusan észleljük a pillanatot vagy erőfeszítést kell tennünk hozzá? Van ezen kívül más teendőnk? Van értelme küzdeni az ellen (ezáltal megkeserítve sorsunkat), ami amúgy is bekövetkezik magától és egyébként mindig minket szolgál? Ha a múlt sosem ismétli önmagát, mire megyünk a múlt tudásával, tapasztalatával? Leírható, megfogható a leírhatatlan, megfoghatatlan?

Miért nem engedjük megnyilvánulni a létezést a maga teljességében ellenállva, azt mondva, hogy „de mi lesz akkor, ha…, mit fognak gondolni” és így tovább kombinálva elveszve gondolataink tengerében? Ha egy a létezés, akkor a bennünk felmerült gondolat, érzelem, érzés nem annak a része és megnyilvánulásának kezdete, amiben nem kell kételkednünk? Miért ne engednénk maguktól felbukkanni és tovább menni a felmerülő érzelmeket, gondolatokat, nem azonosulva velük, mivel, hogy nem kell bennük hinnünk? A gondolat, érzelem a fontos vagy amiben ez megtapasztalásra kerül? A forrás a fontos, vagy amit létrehoz a forrás?

Ha az időt mi hoztuk létre, az örök formátlan létezést ez befolyásolja? Van egyáltalán számára akadály vagy bármit meg tud valósítani? Ami felmerül bennünk vágyként, gondolatként az a megnyilvánulatlan megnyilvánulási formája, mely ezáltal ismeri meg önmagát? Ez esetben létezik a jelen időn kívül más aspektus? Ebből következik, hogy mi csak engedjük megtörténni azt, ami rajtunk keresztül megtörténik nem foglalkozva a mikor, hogyan és miért kérdésével? Van értelme keresni, vagy azt képzelni, hogy valamit el kell érnünk, meg kell valósítanunk, ha mindegy egy?

Tehetünk mást, mint minden pillanatban éberen, bízva a létezésben a valóságra és nem a róla alkotott gondolatokra, érzelmekre fókuszálunk, amíg ez nem állandósul?

A spirituális ego veszélyesebb-e a normál egónál, mikor azt hisszük már mindent tudunk és elfojtva különféle szerepeket játszunk, alázatos, tökéletes énképet színlelve megannyi elfojtott feszültséget megteremtve önmagunk és környezetünk számára? Miért ne üvölthetnénk, káromkodhatnánk, azonnali reakcióként, ha például beverjük a fejünket? Jó megoldás-e figyelmen kívül hagyni, hogy a test idővel elkopik és szükség lehet akár orvosi segítségre is, ha ez szolgál a legjobban bennünket?

Csak az ismerhető fel, amit már tudunk, ezért látunk mindig újat ugyanabban a könyvben? Ezért, ha felmerül, hogy ezt vagy azt szeretnénk megtanulni, megérteni, akkor gyakorlatilag már ez meg is történt, hiszen az idő káprázata miatt (ami csak az emberek számára létezik) ezt folyamatnak érzékeljük? Átérezhető ez azzal a hasonlattal, mikor egy kulcslyukon keresztül nézünk egy szobát méterről méterre felfedezve a tárgyakat benne és úgy tűnik mintha létrejönne az idő? Ez alapján nincs is választásunk és amit kell, meg fogunk tapasztalni, amit nem kell, azt pedig nem fogjuk megtapasztalni, mert még a bennünk felmerülő gondolatok, érzések is spontán módon merülnek fel?  Ez alapján mi értelme a félelemnek? Az, hogy a fekete segítsen a fehérnek, hogy felismerésre kerüljön a fehér szín? Ez is azt jelenti, hogy minden minket, önmagát szolgálja?

Ha azonban azt mondjuk „ezt nem tudom megcsinálni” akkor mivel ebben hiszünk ez okozza azt, hogy tényleg nem fog sikerülni, mert rengeteg energiát teszünk az ellenállásunk fenntartásába? Lehetséges, hogy ez is a fekete szín, mely segíti a fehéret, hogy észrevegyük, hogy ezt valójában „meg tudom csinálni”, különben nem merült volna fel bennem, a létezés ugyanis sosem téved? Ugye milyen érdekes mikor Jézus halálos betegeket gyógyítva jelen időben fogalmazott: „Kelj fel és járj!”?

Ha a létezés akarataként felmerül egy gondolat bennünk és nem követjük azonnal, az okoz-e szenvedést vagy ha vakon megcselekedjük azt a pillanatban, kihagyva a felesleges ellenállásra irányuló agyalást, hogy miért nincs igaza a létezésnek (racionalizáció, mint elhárító mechanizmus)? A pszichológia és egyéb terápiák nem azt szolgálják, hogy felismerjük, hogy az énkép egy fikció?

Képes a testünk nem a jelenben létezni és nem jelezni az ellenállásunkat, ezzel segítve minket, megmutatva azt, hogy milyen a kapcsolatunk a jelen pillanattal? A félelem csupán egy gondolat, melyben hiszünk és erős érzelmet tulajdonítunk neki, mint a saját farkát kergető kutya, ami saját maga ellen küzd, egyfajta pánikot létrehozva? A végtelen létezésben felmerülhet-e hiány, ha minden feltétel nélküli? Ki tudunk-e esni a végtelen létezésből? Ha az összes szenvedés képviseli a fekete színt, mely a fehéret szolgálva, segít abban, hogy tudatára ébredjünk, ha nincs éntudat, akkor a halhatatlanság mindent áthat és csupán a forma változik meg minden pillanatban, de a forrása örök? Lehet-e ezután komolyan venni az ideiglenes életünket, ha magával az élettel azonosultunk? Merünk-e elég bátrak lenni ahhoz, hogy nem azonosulva gondolattal, érzelemmel tovább engedünk mindent semlegesen, és rábízzuk magunkat az ismeretlen jelen pillanatra, átadva a létezésnek az irányítást? Csak az elme számára paradox, hogy ekkor kezdünk el élni igazán, semmit nem tudva a létezésről, teljesen átélve azt?

Ki mondta, hogy ha nem értek valamit, például egy cikket, akkor feltétlenül meg kell értenem (analizálva azt) és nem elég megélnem, átérezve szívemmel? És a legutolsó kérdés, ami felmerült: ha minden egy és mi mindig saját magunkat (saját gondolatainkat, érzéseinket) tapasztaljuk meg a másikban (nem pedig az ő gondolatait, érzéseit), akkor ki írja e sorokat? Csak nem az olvasó maga?