Nem a boldogságot, a problémákat szeretjük – emberi kapcsolatok pszichológiája, lelki szenvedés, személyiségfejlesztés

A téves azonosulás okozza a szenvedést és félreértést – személyiségfejlesztés helyett ne azonosuljunk semmilyen képpel

A cél megteremti az időt. Az idő pedig a halált. Csak a saját akaratunk áll az utunkban semmi más, mert a lét folyamatosan létezik. „Tat Twam Asi” – azaz, „Az Te vagy”, nem pedig azzá kell válnunk, mondja ez a bölcs ősrégi szanszkrit irat. Hogy tudnánk azzá válni, amik nem vagyunk? Kutyából nem lesz szalonna… tehát nem az élet a probléma, hanem az ÉN. A téves azonosulás – lelki szenvedés, személyiségfejlesztés, emberi kapcsolatok pszichológiája

Aztán e ferde szemszögből próbáljuk megoldani a dolgokat, ami lehetetlen, mert a látással és nem a világgal van a baj… A maradandó, mély meglátás örökre velünk marad és nem feltétlen egy hosszú fejlesztés eredménye. Gondoljunk a traumatikus élményekre vagy a halálközeli élményre, mely során az emberek egy pillanat alatt megváltoznak, pedig nem jártak pszichoterápiába évekig. Egy mély békéről, fényről számolnak be, ami annyira erős és csábító, hogy nem szívesen jönnek vissza hozzánk. És onnantól kezdve szeretetre méltóbb emberekké válnak… Erről már írtam korábban:

Mi vár ránk a halál (élet) után? – halálközeli élmény

Tehát a megoldás az, ha nem keressük az újabb, ezredik segítőt, megoldást, módszert, hanem megpróbálunk megállni ott ahol vagyunk és nem azonosulunk azzal, ami felmerül, hiszen az csak tapasztalat és nem a valódi énünk. Ráadásul a társadalom által preferált problémák, gondolatok is oly sokszor előjönnek. Több ezer emberrel álltam kapcsolatba az elmúlt évek során és kb. 5 részre fel lehetne osztani a problémák 95 %-át: párkapcsolat, szülők (saját vagy párunk szülei), munkahely, boldogság, egészség. Gyanús, hogy mindenkinek ugyanaz a problémája, ami inkább egy társadalmi probléma és mégis mindenki azonosul vele kortól, nemtől függetlenül és magáénak hiszi, így megfelelve a társadalmi elképzeléseknek.

A megoldás amiről beszélek olyan, mintha hagynánk magától történni a dolgokat, menni, beszélni a testet, de közben egy részünk mindennek tudatában van mozdulatlanul. Ez nagyon egyszerű és mély gyakorlat. Érdemes minél többet gyakorolni ezt, amikor csak tehetjük. A dolgok maguktól kezdenek el történni… nincs arrogáns, „folyton megváltoztatom a dolgokat és nem fogadok el semmit olyannak, amilyen” érzés…

Az emberi kapcsolatok pszichológiája

Amikor kapcsolat van köztünk, az nem a legmélyebb formája a valódi találkozásnak. Ha pl. Istenhez imádkozom az azt jelenti, hogy ő rajtam kívül van. De mi van akkor, ha ő bennem van (vagy én vagyok ő benne), ha én a része vagyok és természetesen mindenki más is? Ezután pedig azt érezzük, hogy eggyé válunk vele… Egyek vagyunk. Ha hasonlóak vagyunk, de nem egyek valamivel, akkor az csak valaminek a másolása… Az nem valódi találkozás. Ha egy vagyok valakivel, akkor fel sem merül az, hogy vagyok én és ő. Csak egység van. Minek osztanánk fel részekre?

Van egy keleti történet mikor egy hintót szeretne elhozni a királyi palotából valaki, ám az őr ezt nem engedi meg, így apró alkatrészekre szétszedve a hintót megkérdezi az őrt:
– Elvihetem ezeket a kerekeket?
– Persze.
– És elvihetem ezt a fa rudat?
– Persze?
– És elvihetem ezt a másik fa rudat is?
– Persze – és így tovább szép lassan az egész hintót elhozta az illető, csak darabokban és utána újra összeszerelte.

Ugyanígy emberi kapcsolataink során is sokszor érezhetjük, hogy valakivel egy szót sem váltunk ennek ellenére mégis összekapcsolódunk vele és nem elemezzük agyon a dolgokat csak érezzük a kapcsolódást. Csak ülünk egymás mellett és az elme nem fecseg sok lényegtelen dologról és akkor hirtelen valami összekapcsol minket, és eggyé válunk. Ez a valódi találkozás a többi az inkább csak fecsegés, gondolkodás.

„Egyszer érzem a boldogságot, egyszer nem” – két lehetséges megoldás a lelki szenvedésre

Először is észre kell venni mikor úgy tűnik elmegy, és mikor úgy tűnik jelen van a boldogság és nem azonosulni egyikkel sem, mert az megerősíti a szenvedést. Nem szabad arrébb tolni, küzdeni vele. Csak vegyük észre és figyeljük meg az állandóságot, ami mögötte van. Ez a fix pont. Ezen kell tartanunk a figyelmünket, és egyre kisebb erőfeszítéssel fog ez megtörténni idővel.
A másik megoldás, hogy ha nagyon erős a szenvedés, akkor csendesek maradunk és megkeressük kivel történik meg mindez. Ki a szenvedő? Ismételjük ezt a kérdést. De ne azonosuljunk vele, bármilyen erős is. Találjuk meg a szenvedés mezejének közepét és a szenvedőt. Így teret fogunk érezni magunk körül. Ez a tér idővel ott marad és ketten lesznek. Utána eltűnik a szenvedés. A régi sémának némi maradványa ott maradhat, de idővel az is elhalványul. Minél halványabban érzékeljük az énünket, annál kevésbé szenvedünk és ítélünk meg másokat.