Nem kell kijavítanunk a világot, csak felismerni önmagunkat – tudatos meghalás művészete

 In advaita, Pszichológia, medicina és egyéb (cikkek)

Forrás: Mooji, Before I am

Advaita és neo-advaita

Az advaita (ősi, klasszikus) hisz benne, hogy némi gyakorlásra szükségünk van, hogy felismerjük valódi önmagunkat és kikopjon a régi elme működés. Ezt képviseli Ramana Maharishi, Mooji, Nisargadatta többek között. A neo-advaita azonban az anonnali felismerést szorgalmazza nem gyakorolva módszereket. Ezt képviseli Ganga, Papaji stb. – meghalás művészete, tudatos meghalás.

Haljunk meg, hogy végre megszülethessünk túlélve a halált – A meghalás művészete és a tudatos meghalás

Ha nem az állandó életben maradásért és image-ünk fenntartásáért teszünk erőfeszítéseket, hanem inkább a meghalást részesítjük előnyben, akkor minden megváltozik. Ez a meghalás nem a félelemmel teli meghalást jelenti, mikor kötődünk sok mindenhez, amit nem akarunk elengedni, hanem azt, amikor nem játszunk szerepeket, nem akarjuk folyton megváltoztatni a környezetünket és a dolgokat, hanem ellazulva hátradőlünk. Amikor nem a belégzés a fontos, hanem a kilégzés, a belégzés majd úgy is gondoskodik magáról. Érdemes ezt megfigyelni a gyakorlatban is. Íme egy megoldás.

És a valódi meghalás egy megtisztulás, csak a ragaszkodás hiteti el velünk, hogy ez másképpen van. Mikor ott hagyjuk az általános iskolát, hogy gimibe mehessünk az is egyfajta meghalás, nem? Ha ragaszkodnánk az általános iskolához, akkor sosem mehetnénk gimibe, illetve főiskolára. Tehát valami meghal, de jön egy új dolog helyette, ami lehet, hogy még jobb lesz… Vagy mikor új kocsit veszünk, akkor is meghal számunkra a régi kopott kocsink. És, ha nincs erős érzelmi kötődés hozzá, akkor ez nem is zavar. Sőt, örülünk az új autónknak, de ilyenkor nem haldokolni szoktunk, hanem örülni, pedig ez is egyfajta meghalás, nem?

„De akkor te nem a fizikai meghalásra gondolsz?”

Nem, a test előbb utóbb elkopik, vagy egy szerv feladja a szolgálatot, vagy jön egy betegség. És csak az foglalkozik túl sokat a testével, aki fél a haláltól és egészségesen akar meghalni.:) De előbb utóbb mindannyian elmegyünk, ki előbb ki később. De a végeredmény ugyanaz. Éppen ezért kellene amíg egészségesek vagyunk keresni azt, ami állandó, ami örök. És nem a többi csip-csup ügynek szentelni életünket. Most van itt a lehetőség. De semmi baj, ha nem sikerül, majd visszajövünk újra…

Ha abba hagyjuk azt, hogy arrogánsan mindent megváltoztassunk, mintha mi jobban tudnánk mire van szüksége a világnak, akkor megszületik az alázat. És, akkor fogjuk igazán látni mire van szükség. Ide úgy jutunk el, hogy pl. szokásunkká tesszük, hogy nem elemezve, összehasonlítgatva megfigyeljük a gondolatainkat, érzéseinket, hangulatainkat. Nem azonosulva vele. Bármi is bukkan fel. És közben a háttérben lévő állandóságra figyelünk, ami teret ad mindennek. Ami sosem változik. Amiben megszületnek a folyton változó gondolatok, érzések, hangulatok. Idővel ezt egyre erősebben tapasztaljuk és addig gyakoroljuk mindezt, amíg „bele nem fulladunk” ebbe a békébe, állandóságba. Amíg csak az marad egyedül, ahogyan a bölcsek javasolják. De, ha közben elveszi a figyelmünket a „város durva zaja” (Ady), akkor megállunk a „fejlődésben”. Ott, amivel éppen azonosulunk.

„De hogyan cselekedjünk, ha tanúként éljük életünket? Ráadásul attól félek, hogy akkor kimaradok a saját életemből.”

Ugyanúgy éljük az életünket, és ilyenkor, ugyanúgy megtörténik a cselekedet, de immár azonosulás nélkül. Olyan, mint mikor főzünk egy kávét magunknak. Magától történik minden (a pszichológia úgy mondja paraszimpatikus). Mikor kocsinkban automatikusan indexelünk besorolás előtt, vagy automatikusan nem indexelünk.:) És az elme véleményt alkot erről, amit nem ismer és mi ezt komolyan vesszük. Közben aggódik a kis ÉN, ami nem akarja átadni a helyét a Nagy ÉN-nek, pedig ennél csodálatosabb dolog sosem történhet velünk… Ekkor élünk teljesen, mert a sok elemzés az életről helyet ad az életnek.

„Nem fogunk így megőrülni vagy megszűnni létezni?”

Nem válunk szobanövénnyé.:) Olyan, mintha felfedeznénk (nem pedig létrehoznánk), hogy mi egyek vagyunk az élettel. És, hogy abban milyen forma merül fel éppen nem igazán fontos. Immár a létezés ad örömet és nem a dolgok, események amik rosszak és jók… Nincs függőség és szenvedés.

„És, ha jön a szenvedés?”

Legyen a Balaton a béke nimbusza. Sok vitorlás rajtol éppen el, ezek legyenek a gondolatok, amik között vannak jók s rosszak. Ugyanígy az érzések is váltakoznak. De mikor ezzel azonosulva csak a hajót látjuk, alatta ott a víz, a béke és nyugalom. Ha a hajón vagyunk, ha kiugrunk belőle úszni, akkor is a békében vagyunk. Mindig. Csak mivel mással azonosulunk, így úgy éljük meg (de attól még nem úgy van)… Ha pirosnak látom a kéket, akkor az piros valójában? Tehát a békében merül fel a rossz érzés és nem a rossz érzésben merül fel néha egy kis béke. Csak, ha a tudat annyira beszűkül, hogy ezt nem veszi észre, akkor látjuk így.

Egy másik megoldás a kilégzés és figyelem módszerén kívül, amiről írtam ebben a cikkben

Ha úgy élünk, mintha nem léteznénk akkor közelebb kerülünk az igazsághoz. Úgyis létezünk, de így nem azonosulunk a valóságról alkotott elképzelésekkel és megláthatjuk a valóságot, úgy ahogy van.

 

Attila Cross

Keresztes Attila, a cikkek írója


A cikkeimben integrálom a nyugati pszichológiát a keleti filozófiával. Orvosi szaklapokban publikálok és 3 területről van egészségügyi szakvizsgám (keletei-nyugati medicina). 2005 óta dolgozom emberekkel és 350+ a nyilvános ajánlások (sikertörténetek száma) a honlapon.

 

20 év munka, több, mint 800 cikk (köztük van több 30 oldalas írás is), mely letesztelt, gyakorlati megoldásokon alapszik. Segítesz egy nemes ügyben, hogy minél több embernek segíthessünk megtartva az objektivitást?

Cikk kategória (angol, magyar)

keresés

AJÁNLOTT CIKKEK
advaita, vilagbemelegítés, sport