Nem tudunk dönteni, mert minden egy… – döntésképtelenség, szerelmi döntések, szívből igazán szeretni

Ezért nem tudunk dönteni… – nem tudok dönteni két férfi között, szerelmi és egyéb döntések

Általában azért nem tudunk dönteni, mert a szívünk jobbra húz, az eszünk (kalkulációnk), vagyis az elménk balra. Vajon tudunk-e dönteni, ha igazán szerelmesek vagyunk? Vagy csak az okozza a látszólagos döntésképtelenséget, hogy nem vágyunk a másikra, de praktikus lenne összejönni vele, így várunk egy kicsit hátha megjön az étvágy és általában ilyenkor csak tovább mélyednek el a dolgok és még nagyobb lesz a probléma, ami nem lett megoldva… Szóval pl. van pénze vagy egyéb biztonságot adó „valamije”, akkor logikusan nézve jó lenne, ha összejönnénk vele, de a szívünk akkor sem érzi a tüzet és valószínűleg nem is fogja és ez a két ellentét okozza a zűrzavart. Vajon Rómeó és Júlia tétovázott egy percig is? Vagy nem foglalkozva a logikus következményekkel átadták magukat a szerelemnek? Oké, nem lett happy and a vége, de ez történet a szívről szólt – döntésképtelenség, nem tudok dönteni két férfi között, szerelmi döntések, szívből szeretni, szívből igazán.

Szívből szeretni, szívből igazán

Persze az sem célravezető, ha csak egy érzésre hagyatkozunk és olyanba megyünk bele, amit később megbánhatunk. Akkor mi a megoldás? Talán az egyensúly…
Egy biztos, aki szívből él az abszolút hatásos. Mélyebb és őszintébb, mint aki csak az „eszével él”. Ilyenkor sokszor egy félelem van bennünk és be akarjuk biztosítani magunkat…

Döntésképtelenség

Ha nem találunk választ a rossz válasz mellett kötünk ki…mert választanunk kell, legalábbis ezt gondoljuk. De mi van, ha nem irányítunk, hanem felolvadunk a létezésben? Ha valamit választunk, már azonosultunk is vele és oda az objektivitás. Amit írok az lehet, hogy elménknek elvont, vagy furcsa, de én most a szívnek címzem meg üzenetemet. Amíg az elmével (gondolatok, érzések, hangulatok) azonosulva élünk, addig az egoizmus van a középpontban. Ha őszintén megvizsgáljuk észre fogjuk venni, hogy mindent magunk miatt teszünk. A magunk örömére. Még, ha látszólag másról gondoskodunk akkor is, mert ilyenkor a „jó” szerepében tündökölhetünk. Azt hisszük mi irányítjuk életünket. De akkor miért nem sikeres és boldog? És mikor azt gondoljuk, hogy most pl. jobbra kellene mennünk, akkor az a gondolat honnan merült fel? Mit tettünk azért, hogy az felmerüljön? És mi az oka, hogy valaki másban az nem merült fel? Ő akkor most butább nálunk?

Ha valami mellett letesszük a voksot, akkor a többi dologtól elfordulunk, vagyis az egészből csak egy részt választunk ki és kizárjuk a többi 99 %-ot. A valóság 99 %át, vajon ez jó döntés? Vagy inkább hagyva és bízva az áramlásban érdemes hagyni a dolgokat úgy, ahogy vannak? Ez nem azt jelenti, hogy „nyálcsorgató idiótákká” válunk, ha cselekednünk kell, megtesszük, de nem arrogánsan egy egoisztikus énképpel azonosulva abból kiindulva, hogy mi választunk és a sors ezt követni fogja… Így helyes a mondás és nem fordítva: „Az Isten tervez, az ember végez.”
Számomra a vallásosság azt jelenti, hogy nem ítélünk el semmit a létezésben, nem emelve ki valamit vagy valakit… Hiszen mind az Egynek a része… Az összes forma, sütemény ugyanabból a lisztből van…

Egy megoldás

Ne azonosuljunk a cselekvéssel, amik megtörténnek. Valójában ez a tudatosságunkban, jelenlétünkben történik meg. Ha ezt gyakoroljuk, akkor könnyebbek és jelentéktelenebbek lesznek a gondolataink, érzéseink. Nem fog már úgy elragadni magával. És mikor azt képzeljük, hogy alacsonyabb szinten vagyunk, az nem igaz. Az elme elképzelése mindez, de valódi lényünk nem vesz ebben részt, ő folyamatosan létezik még akkor is, ha mi mást álmodunk, attól még az ágyban vagyunk, mindig is ott voltunk, csak mi mást álmodunk… Inkább a megfigyelővel azonosuljunk, és ne a cselekvéssel, vagy cselekvővel.