Útkeresők, akik nem újabb módszerre, hanem a szabadságra vágynak – advaita vedanta, satsang, Ganga 3/3. rész

3/2. rész

A megszabaduláshoz nem kell cölibátus, vagy különleges életstílus, mert semmi összefüggés nincsen. Ha van az ágyunkban egy szép nő, akkor mi a gond? Jobb együtt lenni vele, mint ezen agyalni egész éjjel, feltéve, hogy ez neki is jó.:) Ezeknek a dolgoknak semmi köze a megszabaduláshoz. Ismerek olyan lámát akinek két házasságon kívüli gyermeke született… Mindenki tudja, na és? Nincs szabály, különben az elmét követjük… És ahol élet van, ott vágy is. De nem szabad, hogy elvigyen minket, a többi lényegtelen a megszabadulás szempontjából.

Abban minden benne van, az ÉN is. De az ÉN-ben kevés dolog fér bele… A tudatváltás után az ÉN is mi vagyunk és minden más is… De előtte ezt nem érdemes erősíteni, mert logikailag ütősnek tűnik mindez, de nagy zagyvaság. Inkább engedjünk el mindent, aztán úgyis látni fogjuk (immár nem elméletben), hogy mi maradt…hogy mi a valóság.

Mi azonosulunk az elmével, így a mester ehhez beszél, hogy meghalljuk őt.

Szükség van az elme megkülönböztető képességére, hogy mindent el tudjunk engedni. És kell egy mester, akiben megbízunk, hogy jó utat mutat nekünk. Amíg nem tudjuk, addig rá hagyatkozunk, utána tudni fogjuk, mert mi is megtapasztaljuk azt… Addig csak hit…

Ha azt mondjuk „tudatosnak érzem magam”, akkor ezzel a három szóval három különböző ÉN-t hozunk létre. Így egyre erősebb lesz az ÉN-nünk, de mi ennek ellenkezőjét akarjuk.

Az Én számára mindig van valami, mert ő a gondolkodásból születik meg. Mikor a semmihez ér, akkor is fecseg. Meg kell próbálnunk felismerni, hogy mi nem az ÉN vagyunk. Azzal és utána a dolgokkal való azonosulás illúzió. Tehát nem a hús-vér emberek, vagy tárgyak képezik az illúziót, hanem az, amit gondolunk, érzünk ezzel kapcsolatosan. Ami mindenki számára különböző…

Mi a valóság? Aki vagyok, mielőtt ezt kimondom (gondolkodás előtt). És ezt nem tudjuk kitalálni, mert már létezik. Miért is kellene kitalálni, vagy elemezni, vagy fejleszteni? Csak felismerni tudjuk. Különben megint elszalasztjuk és tárgy lesz belőle. De ezt ki tudja? Tudná? Az ÉN. És kezdődik megint a téves azonosulás, és beszűkült tudatállapot…

Az ÉN előtt van AZ. A valódi „lényünk”. A gond-olkodás előtt…

De mi lesz így a gyermekneveléssel és az életünkkel? Minket is felneveltek valahogy a szüleink. Nem érdemes aggódni, bár nem könnyű feladat. Talán bíznunk kellene a gyermekeink sorsában. És úgyis megteszünk minden tőlünk telhetőt. És érezni fogjuk merre kell mennünk.

Ne kövessünk semmilyen tanítást, csak maradjunk ott, ahol már vagyunk. Ez az advaita lényege…Csöndesen…

Nincs utazás az advaiták szerint, mert már most is ott vagyunk – „ki vagyok én valójában?”

A „felismeréshez” nem kell idő, bármikor megtörténhet, ha minden hiedelmet, képzetet, elképzelést eldobunk. Szóval nem biztos, hogy szükség volt a sok meditációra. Azt hittük szükség volt rá, de most már eldobtuk. Ez az utazás, pedig mi lett volna, ha semmit nem csináltunk volna, akkor is ugyanott lennénk? Léptünk egyet előre, majd hátra, azt hittük utazunk, de közben ugyanott vagyunk.

Az elmém mindig azonosul valamivel, ez a dolga, így nem működnek a módszerek. De van egy „módszer” az advaiták szerint. Önmagával szembeállítani az elmét. A „ki vagyok én” kérdés erről szól, amiről itt bővebben írtam, és ebben a cikkben többször utaltam rá.

Ez megmutatja számunkra, hogy a vetítővászon mögé léphetünk. De az elme szereti a leírásokat, így ne bonyolódj túlságosan bele. És mivel tudatszintek vannak, így vagy meghalljuk vagy nem ezt az üzenetet, amiről írok, mert mindenki az éppen aktuális képzetével azonosul és onnan kukucskál a valóságra. Gyerekként pl. a matchboxok alkották a valóságot számunkra… Mint mikor egy könyvet ötödször olvasunk el mire megértjük, mire meghalljuk…
Az egyik legrövidebb, legszigorúbb út az advaita a megszabadulásban. Bármi, amit ki tudunk fejezni, le tudunk írni, vagy bármilyen állapot, hangulat a tudatosságtól a megvilágosodásig az mind az elme. Minden az elme. Minden azonosulás. A ,,Mi vagyok én” kérdés azért nem mindig olyan hatásos, mert akkor az egész világgal olvadunk össze és még mindig lesz valaki, aki ezt tapasztalja. Ez is egyfajta ÉN…

A ,,vagyok” sem mindig célravezető, mert van még egy tapasztaló (majd, amikor megszabadultunk, akkor hívhatjuk így utólag, de keresőként félreértést szül)… A kérdés, hogy ki világosodik meg? Ha van ki, akkor még nincs egység.
Minden kérdésben ott van az ,,én”. „Én úgy érzem, hogy…” Ezt az ,,én”-t kell megkérdőjelezni. Különben soha nincs vége a gondolkodásnak. Ki gondolkodik? Hol a forrás, ahol felbukkan a gondolat?
Ha az ,,én”-t lebontjuk, akkor az egész épület összedől, ez a lényege Ganga tanításának. Szóval nem kell más…, és semmivel, ami leírható, észrevehető nem szabad azonosulni, mert minden az elme játéka, hogy energiát nyerjen. Minden az elme. Ha nem ragadunk le, eltűnünk… ,,Félek a haláltól?” Ezek szerint abból indulunk ki, hogy megszülettünk. Tegyük fel ezt a kérdést és, ha van leírás, az nem az igazság. Csendesedjünk el, vegyük észre, hogy próbálkozásunk sehova nem vezet és kapjuk el azt, aki keres: Ki gondolkodik? Ki érez? Ki mozdul meg? Ki keres? Ki teszi fel ezt a kérdést?

.
A „ki vagyok én” kérdés azonosulást hozhat az ,,én” válaszával, de akkor megkérdezhetjük, hogy ,,ki az az én?”. ,,Meg tudod mutatni hol van?”. „A testem.” ,,De ki irányítja a testet?”. Ezzel kifárasztható az elme és bedobja a törülközőt és elég a másodperc törtrésze, hogy mögé lássak és örökké tudjam, hogy én nem vagyok az… Nem is voltam. Tehát az elmét fordítjuk az „elme ellen”.
Ezt kell csinálni. Csak ezt. Ehhez kell a tűz. Ha bejön egy másik hangulat azt is megkérdőjelezhetjük, és addig csinálom ezt, amíg csak tudom. Nem állok meg. Mindent megkérdőjelezek (beleértve a hangulatot is), ami AZ, az úgysem szedhető szét. Csak ami AZ, az nem szedhető szét. Ha én a testem vagyok, akkor az egy leírás. Tehát van a leíró és a leírás, még mindig van, aki megtapasztalja ezt. De ki az? És ki teszi fel ezt a kérdést? ,,Nem tudom”, mondja az elme. Idővel már csak annyit kérdezünk: Én? És utána mielőtt bármilyen tárgyra figyelnénk nézzük meg ki, mi marad ott és utána mutassuk ezt meg. Mi a forrás, ahonnan felmerülhet bármi?