Aki azt hiszi tudja, nem tud semmit – a végső valóság

Miért mondja a Véda – a legősibb spirituális bölcsesség – azt, hogy „aki tudja nem tudja, aki nem tudja tudja”?

Mert már maga az elképzelés, hogy mi különálló entitásként létezünk arról ad tanúbizonyságot, hogy hasítjuk (lásd elhárító mechanizmus a pszichológiában) a valóságot. Az örök tanú, létező szemszögéből, nincs különálló „éntudat”, hanem minden egy. És utána további tárgyakra osztjuk fel a valóságot, melyből néhányat megismertünk, de az is lehet, hogy ezek tévedésen alapulnak. Ezt hívjuk általában tudásnak. Pedig még ez is képlékeny talaj, mert a tudomány sokszor megváltoztatja az álláspontját. Egyszerűbben megfogalmazva azt mondanám, hogy a közvetlen tapasztalásban nincs gondolkodás. Pl. tudjuk, hogy élünk, nem pedig azt gondoljuk.

És miért nem látjuk ezt, illetve valódi önmagunkat?

Mert ahonnan keresünk már az tévedésen alapszik… Hogyan kereshetnénk az óceánt a hegyekben vagy a föld alatt? Az egész nem ismerheti magát, mert nem létezik benne alany, mely különbözne a tárgytól… A látáshoz, észleléshez erre lenne szükség. Más szavakkal a szem nem láthatja önmagát, az elme nem léphet túl önmagán.

És hogyan születik meg az idő és a tér?

A mindenség tárgyiasítja magát és érzékeli a világegyetemet, önmagában megnyilvánítva a jelenségeket, melyek látszólag rajta kívül vannak, hiszen így lehet csak észlelhető tárgy. De ahhoz, hogy ez megnyilvánulhasson, szükség van a téridő képzetére. A tárgyaknak ugyanis téridőre van szükségük, hogy megnyilvánulhassanak. De ki hozta létre az időt? Ha nem lenne egyetlen ember sem a Földön, akkor vajon az egyik állat megkérdezni a másiktól, hogy mennyi az idő? Vagy minden csak létezne, mindig ugyanúgy? A lényeg tehát, hogy minden különbözőség ezáltal csak fogalmi, gondolkodásbeli lehet. Így nincs kettőség lényeg és jelenség között.

Miért mondják a bölcsek azt, hogy nincs egyéni cselekedet, az egész csak látszat?

Nincs egyén, minden a nagy egész része. Felmerülnek általa formák, aztán elenyésznek, majd más formában tűnnek fel és így tovább. De mi tévesen a formára helyezzük a hangsúlyt. Ahogyan egy gyűrűt vizsgálunk és nem az aranyat, amiből akár nyakláncot is készíthetünk, ugyanabból a gyűrűből és ekkor a test csak látszólag hal meg. Formát vált. Ugyanez igaz a keleti pszichológia szerint a valódi Self-ünkre is. Az sosem hal meg, csak a fizikai test… És semmilyen jelenségtárgynak nem lehet különálló élete. Miért hisszük azt arrogánsan, hogy mi irányítunk és nem az élet teszi ezt meg általunk? Egy csepp víz azt hiszi hathat az egész óceánra? Természetesen vannak céljaink és sokat tanulunk és azt hisszük ennek az eredménye az, ami megtörténik. De ki „rakta belénk” a képességet, hogy okosak legyünk és tanulhassunk, vagy egyáltalán kedvünk legyen hozzá és végig csináljuk, illetve, ki teremtette meg a feltételeket hozzá? Az élet, melynek észei vagyunk és nem a rész irányítja az egészet, hanem fordítva.

Ezen kívül meg kellene vizsgálni azt a variációt is mikor B. alternatívát követjük életünk során A. helyett és akkor tudnánk összehasonlítani hitelt érdemlően a dolgokat, ahogyan pl. a tudomány is ezt teszi, lásd akár kontrolcsoport esetében. De ez lehetetlen, hogy két különféle módon is leéljük életünket ugyanúgy, ennek híján pedig csak az elménkkel azonosult jónak tűnő elméletekkel dobálózunk és semmit sem tudunk bizonyítani. Amiről én beszélek, az bárki számára megtapasztalható.

És, ha rájövünk, hogy nem mi irányítunk, akkor óriási megkönnyebbülés lesz úrrá rajtunk. Vége a feszültégnek… Tehát egyénileg nem ér el senki eredményt, mindent AZ csinál. Abban van a csoda és nem (csak) bennünk. A forrás a lényeg és nem a belőle kiáradó formák… Egész nap mindent tárgyiasítunk, ez helytelen, de mély alvásban eltűnik az egyén és ezzel ez a világ is. Akkor közelebb vagyunk az igazsághoz. Amikor azonban az elme abbahagyja ténykedését, akkor a létezés tisztán megnyilvánul. Abban nincs egyén. Ekkor látjuk tisztán a valóságot.

És hogyan oldódnak meg a világ problémái?

A történelem ismétli önmagát, nem az a megoldás, hogy újabb képeket vetítünk ki a világra és megpróbáljuk azt betartatni. Egy egyén számára, aki maga is fogalmi (fiktív énképpel rendelkezik), hogyan tudna olyat tenni, ami nem fogalmi? A valódi megoldás az lenne, ha előbb önmagunkat ismernénk meg és ezáltal a minket körülvevő világot. Egyéb esetben olyan, mintha fekete szemüvegen keresztül szemlélve a világot elkezdenénk azt hipóval lemosni, mert túl koszosnak látjuk… Amíg nem látunk tisztán, addig csak zűrzavart hozunk létre magunk körül… Nézzük meg az elmúlt több ezer évben hány meddő kísérlet volt, hány erőszak és háború és mégis egyre feszültebbek, agresszívebbek, manipulatívabbak, sokszor aljasabbak vagyunk egymással szemben.

Mi van akkor, ha csak álmodjuk azt, hogy egyénként létezünk és azt is, hogy álmodunk éjszakánként? Lehet, hogy mi az életet adó tudatosság vagyunk, maga a létezés, és nem pedig a jelenségtárgy, amelynek a tudatosság maga ad életet? Tehát amíg egyénként tekintünk önmagunkra és a többi emberre, addig nem látjuk a valóságot teljesen. Ezért van, hogy a megértés eltünteti a keresőt, az elkülönültséget.

Összefoglalva mire kell rájönnünk, ha az igazságot keressük?

Arra, hogy minden megnyilvánulás magja a személytelen (forma nélküli) tudatosság, ahogyan az elektromos áram formanélküli és mégis neki köszönhetően működik a hűtőszekrény vagy a fűtőtest. Továbbá, hogy amit keresünk, az a megnyilvánulás megnyilvánulatlan aspektusát jelenti, és ebből következik, hogy maga a kereső az, amit keres.