Az ego korlátoltsága a támadást választja. De milyen tudatállapotban van az, aki másokat támad és szeret bosszút állni?

A tudat „fejlődése” a korlátoltságtól a lelki szabadságig – ego és erőszak

Amikor beszűkült tudatállapotban vagyunk, akkor másokat támadunk. Mert zavar minket a rossz, beszűkült tudatállapotunk, amit előidéztünk önmagunkban és szeretnénk megszabadulni tőle, így tudattalanul kivetítjük másra (elhárító mechanizmusok) és azt támadjuk, arra számítva, hogy ezáltal megszűnik bennünk ez a rossz érzés. De ez olyan, mintha árnyékunk bokszolgatásába kezdenénk, ellenségnek tartva azt, vagy a tükörben szidnánk önmagunk fizimiskáját. Ezért az egót hívhatjuk így is: korlátoltság – ego, erőszak, lelki szabadság.

És ezt természetesen mindannyian megéljük olykor-olykor, melyből tanulunk és igyekszünk ezt feloszlatni önmagunkban, magát a rossz érzést és gondolatokat. Érdekes továbbá, hogy világunkban, ha valaki támadni kezdi a másikat, akkor nem őt vizsgáljuk meg legelőször, hogy vajon mi a valódi indítéka, és, hogy ez mit árul el róla, hanem akit szidalmazni kezd. És, hogy a különféle hibáinkat nem teljes körűen vizsgáljuk. Halottam olyan esetről, mikor valaki évekig nem végezte a munkáját rendesen, meglopta főnökét, és mikor ő ki akarta rúgni az illetőt egy munkajogi dologba talált egy nüansznyi hibát az alkalmazott, amit többféleképpen is lehetett értelmezni és külön egymástól függetlenül kezdték el tárgyalni a dolgot, hiszen az más terület. És a végén még majdnem a vállalkozót akarták megbüntetni… Persze ez valahol érthető, hogy nehéz egyszerre tárgyalni minden esetleges problémát, de én teljes összefüggéseiben nézném meg az embert. Nemcsak egyoldalúan, egyik oldalát kidomborítva. A lényeg, hogy emberből vagyunk és hibázhatunk, de ha próbálunk mindent teljes körűen nézni, akkor nagyobb eredményt érhetünk el bármilyen területen.

Mi a megoldás?

Technikáimat mindenki saját felelősségére tudja használni. Ezúttal, ha valami zavar, akkor érdemes egy olyan meditációt csinálni, melyben ha elég stabilak vagyunk, újra a negatív élményre gondolunk és utána elfelejtve a formákat (akik részt vettek benne), elkerülve, hogy személyes, egós ügy legyen belőle, csak megfigyeljük azt a negatív érzést. Bármilyen rossz is, nem ítéljük meg (jó vagy rossz tekintetben), csak megfigyeljük azt, amíg „ki nem hűl”… Semlegessé nem válik. De szerintem nem kell túlzásba vinni a „valami zavar azonnal kielemzem miben vagyok hibás” gondolkodást, csupán tisztítsuk meg a negatív érzelmet, gondolatot ezzel a technikával, hogy ne szennyezzük vele önmagunkat és a másik embert. Így helyére rakva a dolgot.

A tudat „fejlődése” és a költőiség fontossága

A tudat mindig létezik, így nem kell fejlődnie, de ennek megtapasztalásához lehet, hogy szükség van a fejlődésre. Rengeteg klassz út áll rendelkezésünkre pl. ima, meditáció, csikung, tai.chi, jóga stb. Az ima nagyszerű eszköz, de a meditációban eltűnik a párbeszéd és a csend veszi át a szerepet, amiben feloldódunk. És a valódi élet nemcsak önismeretből, spiritualitásból áll. Mint mikor fűszerrel akarunk jóllakni, igaz? Hanem mindennek az ad keretet. Egyfajta háttérré válik, ez egy illat, egy minőség, ami nem eltakarja a dolgokat, vagy háttérbe tolja azokat, hanem talán éppen ellenkezőleg, mindent áthat… Én szeretem a tudományokat, amik a logikát éltetik, a matematika egy tiszta tudomány. És vannak logikus vallások is, mint pl. a dzsainizmus. De a költőiség, a zene is fontos. Az iszlám, kereszténység, judaizmus, hinduizmusban felbukkan a zene. Csodálatos élmény mikor minden héten együtt énekeljük a szanszkrit mantrákat pl. És a meditáció világát pedig a buddhizmus, taoizmus képviseli többek között. Így ez alkot egyfajta komplexitást, hogy ne legyünk egyoldalúak. Így életközpontúvá válunk, melyet áthat a tánc, zene és nevetés… Jézus pl. nagyon sokat volt legjobb tudomásom szerint vendégségben és nem hiszem, hogy ott szomorúan ült volna egymagában. Teljes ember volt, így azt a világot is megélte. De volt, mikor negyven napig egyedül volt étlen, szomjan a sivatagban…

A természetben is ott a templom

Nagy szentjeink a természet templomában váltottak tudatállapotot. Buddha a fa alatt ült, a dzsainista Mahávira az erdőben, Mohamed pedig a hegytetőn volt éppen, mikor ez bekövetkezett. Hogyan történik ez meg? Mikor a megfigyelő a következő lépésben eggyé válik azzal, ami történik vele, feloldódik az ÉN. Megszűnik a távolság. De mi félünk ettől, mert ilyenkor úgy érezzük kicsúszik kezeinkből az irányítás. Pedig, ha átadjuk az irányítást egy magasabb intelligenciának, akkor minden problémánk megszűnik és kitágul a tudatunk… Ilyenkor nem létezik istenfélő attitűd, mert a rész hogyan félhetne az egésztől, ha minden Isten? Ne úgy éljünk, hogy egész héten csak a hétvégét várjuk, hanem alakítsuk egész életünket egyfajta tánccá? Hogyan, úgy, hogy gyakoroljuk pl. a meditációkat.