„Az elmém mindig rohangál és gondolkodik!” Az elme jön, de mi nekünk nem kell elmennünk vele – kezeljük a félelmet így

Angol verzió: ’My mind is always running and thinking!’ Mind will come, but you don’t have to go – manage your fear like this

Ez nem egy tanítás… ez egy tükör – az elmém mindig gondolkodik

Törjük le az „én vagy engem” folyamatos érzetét, mely mindig jelenségként bukkan fel a változatlan Self-ünk terében. Szavazzunk figyelmet ennek a kérdésnek, „Ki vagyok én?”. Mi bukkan fel „én”-ként itt a testünkben? Képesek vagyunk azonosulni a kézzelfogható entitással, ami felmerül? A valódi kísérlet lényege, megragadni az illúzióba burkolózó „én”-t, mely megtöri a varázslatot és így marad a tiszta Self-öntudata. Nem valamit tanulunk ezáltal, hanem csak a tükörbe tekintünk. Ez nem tanítás… A tükör visszatükrözi a tiszta alanyt. Ez a valóság. A tükör segít emlékezni arra, hogy ki vagyunk valójában, és megmutatva, hogy kik nem vagyunk. Nem szeretjük megkérdezni, hogy „Ki vagyok én?” Mi mindig azt kérdezzük, hogy „Ki vagy te?” vagy „Kicsoda ő?” Miért? Nem tudjuk megtalálni a választ erre a kérdésre értelmi szinten és ez frusztrálja az egót – kezeljük a félelmet így, az elmém mindig rohangál, az elmém mindig gondolkodik

Hamarosan, ez lesz a természetes…

A létezés látszólag hozta létre önmagát itt, hogy teljes mértékben átélhesse a kettőséget és mégis az eredeti tudatosságban maradhasson meg. Mialatt személyként képzeljük el magunkat, a létezés gyakran produkál tapasztalatként összezavarodottságot és konfliktust, személyes identitásunk számára… „Az elmém mindig rohangál!” Ne fordítsunk túl sok figyelmet erre. Ehelyett a figyelmünket csak a létezésre irányítsuk, mely természetes módon csendes. A létezésnek nem kell egy történetet önmagáról fenntartania. Az időtlen. Ez a tudatosság, mely mozdulatlan, nyugodt, erőfeszítés nélküli, felülmúl minden koncepciót a csendről. „Mit kell tenni?” Ez az elme mantrája. „Maradjunk csendesek.” Felejtsünk el mindent, amit már hallottunk.

Kezeljük a félelmet így

Azt mondjuk, hogy a félelem egy szörnyeteg, de miből van ez a szörnyeteg? Hol van? Az elménkben van, nem az életben. Mi fog meghalni? Erősnek kellene lennünk és azt mondanunk: „Nyelj le! Itt vagyok!” meginvitálva ezt a fajta történést. Engedjük a létezést a létezés kezébe, de ne takarjuk el a szemeinket. Ám emlékezzünk egy dologra, legyünk tudatosak arra az egyre, aki figyeli mindezt. Semmi sem képes megérinteni minket, mikor elérkezünk arra a felismerésre, hogy Én vagyok a tér, mint amilyen a tudatosság maga. De mikor a félelem felbukkan, akkor lehet, hogy úgy érezzük, hogy teljesen tehetetlenek vagyunk. Ebben az esetben dőljünk hátra és maradjunk csendesek. Ne ítélkezzünk és ne harcoljunk. Adjuk át magunkat az égő jelenségnek, csak hadd történjen meg. Úgy legyen… Nem kell ezt a pillanatot átölelnünk, de engedjük meg, hogy teljesen kifejezésre kerülhessen.

Szóval, hagyjuk abba a harcolást. Ki pontosan és hol van az ellenség? Mindenhol ott van? Ne szórakoztassuk magunkat ilyen gondolattal! Ez okoz nekünk fájdalmat. Legyen az élet, ahogy van. Ez egy hibás elképzelés, hogy a személy képes valamit megtenni, vagy nem megtenni, mely szabadságot hoz el számára, valójában ez az elgondolás hozza el számunkra az összes zavarodottságot, harcot és frusztrációt.

Mikor felszabadítja a varázslat alól az illuzórikus egót, akkor ahelyett, hogy az előre fantáziált válság képzete jelenne meg, a tágas tér érzete, a könnyedség és öröm kezd érvényesülni. Néha a semmiből kegyelem bukkan fel és leveszi a piszkot a szemünkből. Amilyen hamar a félelem megjelenik, olyan hamar távozik is, de mi nem megyünk sehova. Csak a figyelmünk… Itt vagyunk szemtanúként.