Az összes „miért”-re megvan a válasz – szerelem, szeretet, ego, rasszizmus, szenvedés, békesség, boldogság 5/2.

Előzmény, 5/1. rész: ego, hiúság, élet értelme, életcél, küldetés, szerepek

Milyen a valódi szerelem, szeretet?

Mikor nem azért vagyunk valakivel, mert ő ad nekünk valamit, amit elveszünk tőle. Mikor önmagunkat adjuk és nem játszunk szerepeket azért, hogy bármit elérjünk. Mikor nem hiány, függőség („nem tudok nélküled élni”) érzés van bennünk, hanem kiteljesedettségünket, boldogságunkat szeretnénk megosztani a másikkal – szerelem, szeretet, ego, rasszizmus, szenvedés, békesség, boldogság.

Tegyük fel a kérdést őszintén, önmagunknak: „Vajon mit akarok a másiktól pontosan, milyen érdek vezérel?” Az igazi emberi kapcsolat nem elvárásokon (aztán ezekben történő csalódáson), hanem a másik iránti figyelmen alapszik. Az egós kapcsolatban vagy unalom van, vagy valamit el akar érni az illető a másiktól, vagy meghiúsult akarás van mögötte (sértettség). Ha szükségem van valakire, akkor felhasználom a  szükségleteimre. Mindegy, hogy ez tudatos, vagy öntudatlan, tudattalan, mely igaz lehet az egész cikkemet érintő viselkedésformákra.

Miért van mohóság és más gyarló „bűn” bennünk?

Mert, mint a rákos sejt, amelyik tévedésből felfalja a többit, vagy többet akar, egy hamis képpel azonosulunk és ezt akarjuk megvédeni. A valóságot átalakítjuk és ez a kép lesz számunkra az egyedüli valóság. Kedvenc példám erre a „Brian élete” című filmből, mikor valaki mesél egy történetet és a másik fél rákérdez egy lényegtelen pontra, hogy hogyan hívták őket, akikről mesél az illető. Ere az a válasz jön, hogy „nem tudom, mert nem érdekes”. De az illető erősködik, hogy tudni akarja a nevüket. Így azt mondja neki a mesélő – hogy a másik megnyugodjon-, hogy „Simon and Garfunkel”. Erre rögtön visszatámad a hallgató: ,,de az előbb azt mondtad nem tudod hogyan hívják őket…” Így működik a racionális elme, ami látszólag hatékonynak tűnik, pedig számtalan helyzetekben nem az, lásd elhárító mechanizmusok.

Mi a szenvedés oka?

A hamis énképpel való azonosulás, hogy a jövőben várjuk a megoldást, majd, ha ez vagy az megtörténik, ezzel elpuskázzuk annak lehetőségét, hogy a jelenben a tényleges valósággal találkozzunk. És a jövő sosem fog bekövetkezni, ez csak fantáziálás, mert mikor bekövetkezik, akkor már megint az újabb jövőben járunk. Legfeljebb csekély mennyiségű időt vagyunk a jelenben, amikor kicsit értékeljük azt, amit elértünk.

Zorán sem véletlenül énekli a „Gyémánt és arany” című melódiájában oly szépen, amit a testvére Dusán írt: „…De mikor célhoz érsz, és boldog lehetnél, máris új tervre gondolsz, máris új útra indulsz és az életben épp ez a szép.” Nos, biztosíthatok mindenkit, hogy még szebb, mikor az ember folyamatosan békében van és boldogságban, függetlenül attól, hogy mit csinál. A „hogyan” így hangsúlyosabb, mint a „mit”… És mikor emellett létrejön ideálképünk, mindent elkövetünk, hogy megerősítsük és megvédjük, lásd elhárító mechanizmusok.

A szenvedés is lehet kapu a békességre, boldogságra?

Igen, mikor a sok szenvedés motivál minket, hogy változtassunk, mert már nincs más lehetőségünk, különben úgy érezzük szétesünk. És rájövünk, hogy nem kell a formával azonosulnunk, így beköszönt életünkben a boldogság. Ha keressük a boldogságot elvétjük, mert maga a keresés feszültséggel tölt el minket, és ilyenkor újfent a jövőbe helyezzük utópisztikus szindrómaként a megoldás lehetőségét. Inkább a boldogtalanságot kell feloszlatnunk és automatikusan beköszönt a fény, a boldogság.

Milyen példák vannak erre, hogy egyfajta tévedésből nagyobbak akarunk lenni?

Mikor egy hírességre hivatkozunk. Vagy mikor híresek akarunk lenni és a média aránytalanul felnagyít minket, kialakul a felsőbbrendűség, egy felfújt kollektív mentális kép elterjedése miatt. Einstein nagyon szerény maradt, pedig híres ember volt: ,,Groteszk ellentmondás van aközött, amit rólam gondolnak és aki valójában vagyok” – hangoztatta bölcsen.

De gondolhatunk az identitásnövelő reklámokra is (lásd fiatalság, szépség) tisztelet a kivételnek. Ennek körmönfont manipulációjáról már írtam. Ezekben keressük önmagunkat. De, ha őszintén megkérdezzük magunktól, hogy tényleg zavar-e, ha valamiből „többünk” vagy „kevesebbünk” van a másikhoz képest, akkor érdekes eredményre jutunk. A valódi lényünk tényleg kevesebb lesz ezáltal? Kevesebbek leszünk-e ezen tárgyak nélkül? Erre mondotta Jézus, hogy ,,Annak, aki elveszi köntösödet, add oda ruhádat is.” Mert az elengedés nagyobb erejű, mint a rácsimpaszkodás.

Kaphatnánk még újabb példákat?

Mikor megszállottan nagyobb kocsit, házat, több gyereket, szeretőt, tudást akarunk szerezni és abban keressük a megváltás lehetőségét, hogy kitűnjünk, többek legyünk a máikhoz képest. Mikor mi vagyunk a legokosabbak, legszebbek, vagy ellenkezőleg legbutábbak, csúnyábbak stb. Mindegy, a lényeg, hogy kitűnjünk és többek lehessünk a másikhoz képest.

És miért duális a világ?

A gondolkodás az, ami feloszt mindent jóra s rosszra. De azon túl van egy béke, aminek nincs ára – nem megdolgozni kell érte, hanem ami eltakarja azt kell feloszlatnunk a megértésünkkel -, vagy ellentétpárja.

Mi az ego és miért veszélyes?

Mert, ha nem tesszük a barátunkká, akkor ellenségünkké válik és elkezd minket uralni. Kondicionálnunk kell az önmegfigyelés segítségével. A jóga azt mondja tegyük egyhegyűvé az elménket. Mikor a szimpla „vagyok, aki vagyok” érzés „én vagyok”-ká válik, létrejön az ego. Mi nem vagyunk egyenlők a gondolatainkkal, mert akkor nem tudnánk azokat megfigyelni és nem is tudnánk róla, hogy léteznek. A „gondolkodom, tehát vagyok” a gondolkodással való azonosulás ékes példája. Az ego hatalomra, kitüntetésre, többre vágyik, amely irányítási vággyal társul, mindig többet akar egy idő után bármit is szerez meg magának.  Mikor azt mondjuk „Képzeld mi történt, te még nem is tudod…” ez is egyfajta örömmel tölthet el minket, hogy mi többek vagyunk a másiknál, ha ez a szándék bujkál e mögött. Ezt a másik fél csökkentheti azzal (védve a „támadást”), hogy „Ugyan már!” elbagatellizálva a dolgot, vagy a másik fél mellé is szegődhet összefogva vele, hogy ne legyen nagy különbség köztük az információ tekintetében például.

Kaphatnánk még információt az egóról és kollektívebb formáiról pl. a rasszizmusról?

Az összes gondolatom (pl. ki vagyok én, nevem, címem, rangom, tulajdonságaim stb.),  érzelmeim, emlékeim, rögzült szerepeim, kollektív azonosulásaim (vallás, nemzetiség, társadalmi osztály, politikai nézetem), sérelmek, megjegyzések tartoznak ide. Ezért használják pl. az advaiták a „Ki vagyok én?” kérdést. És, ami választ kapunk, azok biztosan nem mi vagyunk. Ami leírható, az nem lehet egyenlő azzal a csodával, akik valójában vagyunk. És ebből ered a rasszizmus is, amikor másokat lenézek, hogy több lehessek náluk, még, ha kollektíven tesszük is mindezt. Ingatagnak érezzük magunkat, mert a gondolat és érzelem múlékony, így meg kell védenünk azokat. Ebből ered a naggyá válás vágya. De melyik felszabadítóbb, ha megtapsolnak minket, vagy ha elmerülünk pl. a naplementében?

Folytatás: 5/3. rész: szülői szerep, pletyka, megbocsátás, szerény, visszahúzódó, pénz, háború