Az ösztönökről, gondolkodásról, érzelmekről, halálról, társadalomról, munkáról és a „ki vagyok én” kérdéséről

Munkával kapcsolatos problémák alapvető okai

Ha bármit amit teszünk csak a végeredményhez eljutó eszköznek tekintjük, akkor rossz irányba megyünk. Mi a fontosabb, hogy ezt vagy azt megtegyük, vagy hogy boldogok legyünk? Az sem megoldás, ha csak az elismerésért teszünk meg valamit. Ilyenkor egónkat tápláljuk azzal, hogy új helyzetben elkülönülünk másokhoz képest. A sértettség pl. energiapocsékolás. Ilyenkor önmagunk ellenségei vagyunk és sok esetben szándékosan betartunk másoknak, visszatartjuk az infókat nehogy sikeres legyen a másik stb. Ilyenkor a bölcs gondviselés, élet nem támogatja ténykedéseinket… – munka, társadalom, halálról, érzelmek, ösztönök, gondolkodás, ki vagyok én

A társadalomban való elhelyezkedésünk problematikája

Mikor egy klubba, egyesületbe stb. belépünk, akkor nő az éntudatunk ezzel az azonosulással. Ilyenkor a személyes ego a kollektív egóba vándorolhat amiért a csapatért és nem csupán önmagunkért tevékenykedünk. Ekkor ismét beindulhat a nekem legyen igazam effektus, mely erős identitást kölcsönöz nekünk és jól definiálja határainkat, hamis létezéstudatunkat. Egy tömeg nagyobb erejű, mint egy személy és könnyebben tud őrültséget létrehozni. Gondoljunk az önmagukat meggyilkolni vágyó „vallási” fanatizmusra, mikor egy csoport önmagát kivégzi… Tehát egy csoportban összeadódik az erő és a kollektív identitást mindenki használja…

A halálról

„Rosszul érzem magam.” – mondjuk. Tehát akkor két énünk van? Az egyik, aki rosszul érzi magát – a másik énünket? Az ego ebben az értelemben nem más, mint egy hasadt személyiség, a magamról alkotott mentális képpel élve, így az élet nem valóság, hanem „fogalmizálttá” válik. Azt mondjuk az ,az ,,én életem”, tehát létezem én és az életem is külön-külön. Tehát elveszíthetem az életemet. Így mindentől elkülönülök. De milyen ÉN létezhetne az életen, valóságon kívül? Az élet és ÉN valójában egyek vagyunk. Akkor hogyan veszíthetem el azt, amit sosem birtokoltam, ami vagyok?

Mint az ékszerek, melyek aranyból készülnek néha magas hőfokon beolvadnak és új formák jönnek létre belőlük egy fülbevaló, máskor egy karperec formájában, de a lényegük (anyaguk) sosem változik meg csak a formájuk…

A gondolkodásról

Kényszeres gondolkodásban szenvedünk. Ez egy akaratlan, automatikus, ismétlődő folyamat. Egy mentális zaj, mely negatív hangulatot hoz létre. Nem mi gondolkodunk, hanem a gondolkodás ural minket. Mikor kocsimmal itt meg akarok állni, az sikerül. De a gondolkodásomat miért nem tudom most megállítani? Mert azt meg kell tanulnunk irányítani. Erre vannak a meditációk. Mikor megszáll az elme, akkor azt keleten talán karmának hívják. Ezeket a múlt kondicionálta. A „nemgondolkodás” feloszlatja ezeket. Sokszor mikor azonosulunk vele, akkor nem is tudunk róla. Ez a megszállottság lényege, hogy azzá válunk és ezt észre sem vesszük. Így megszületik az ÉN téves tudata is az egóval együtt. Amit fiktív énnek hív a pszichológia. A gondolkodás csupán a tudat egy apró része. Nem minden, első lépésben ezt kell észrevennünk.

Az érzelmekről és az ösztönökről

A gondolkodás és érzelem akkor lesz egóval telt, ha azonosulunk velük. Az érzelem nem más, mint a testnek az elmére (azaz gondolatokra) adott válasza. Ez saját értékítéletünkön, szűrőnkön át történik meg. Az ösztön pedig a test közvetlen válasza valamely külső helyzetre pl. vészhelyzetre. Pl. ha más lakásába törnek be az semleges a számunkra, de ha a miénkbe, akkor az rossz érzéssel tölt el minket nyílván… Az „enyém” tudat tehát nagy bonyodalmakat kelt. Mikor azonban csak vélt vészhelyzetben vagyunk, akkor a test energiája – mivel nincs valós vészhelyzet -, megmarad. Felgyülemlik. Ez további gondolkodásban vezetődik le és gátolja a test harmonikus működését. Tehát a negatív gondolatok, szlogenek mérgezik a testünket. De a „nemgondolkodó” elmén túli tapasztalat harmonizálja testünket. Ennek nincs ellentétpára, mint a gondolatok által uralt jó és rossznak. Ez egy természetese lét állapot… A múlttal és jövővel egyébként nincs baj, csak ha abból nyerjük hamis identitásunkat.

Kik vagyunk valójában? „Ki vagyok én?”

Életkorunk, foglalkozásunk, testünk, élethelyzetünk, melyek folyton változnak? De ki éli ezt meg? Nem elég spirituális fogalmakkal, jelzőkkel leírni önmagunkat. És vajon a leírt azonos a leírással? Ha azt mondom egy kocsiról, hogy piros, kényelmes, gyors, az maga az autó? A bölcsek azt tanítják nekünk, hogy minden kicsi dolog, mert átmeneti…

,,Tudom, halhatatlan lélek vagyok.” Elegem van ebből a világból.” Utána kirúgnak a munkahelyünkről és máris magyarázkodunk, másokat vádolunk, kiakadunk… Miért csak eddig hisszük magunkat halhatatlannak? A tudatunkat nem mi irányítjuk és az mindennel azonosul.  Kis énünk elkülönül. Megalkotjuk az ellenséges helyzetet, vagy személyt magunk körül. Így könnyen észrevesszük mások hibáját. Talán azt tudjuk leírni, hogy kik nem vagyunk. Nem jelenthetjük ki, hogy kik vagyunk, mert ez újabb fogalmakat hozna létre. Akkor az tudás lenne, ami pedig tanítható. A „ki vagyok én” kérdése előkerül az advaitáknál, hinduknál, de a koreai zen-buddhizmusban is, csak ott „mi vagyok én” kérdéssel jutnak el a „nemtudó” állapotba.  ,,Nem kapok elég szeretetet.” Mondjuk. Létrehozzuk a szűkölködő ént. Arra fókuszálunk, ami nincs és nem arra ami van. Így a figyelmünkkel azt magnifikáljuk (felnagyítjuk). Mert mélyen belül picinek tartjuk magunkat.

De vajon önmagunkat ismerjük, vagy csak ismeretet szerzünk önmagunkról?  A pszichoanalízis során pl. figyelemre méltó információkra teszünk szert. Ám az önmagunkról alkotott elképzelések, leírások ez esetben sem azonosak velünk. Jóllehet megismerhetjük vágyainkat, félelmeinket stb. De mi a helyzet mélységében? Amikor valójában önmagunk vagyunk, akkor szakítunk a tartalommal való azonosulással. A tartalom alatt az érzékelést, tapasztalatot, tettet, gondolatot, érzelmet értjük. A tudat belső tere hozza létre a tartalmat. És a teljesség több, mint a dolgok felszínes megjelenése, leírása.