Buddha pszichológiája

Megjelent: Pszichológia és practicum

Néhány szó a leírhatatlanról, melyre csak utalni lehet, és melyet mindannyian keresünk

Manapság nyugat keletet tanulmányozza, kelet pedig nyugatot. Szerencse, hogy a Föld gömbölyű és csak egy igazság, valóság létezik. A róla alkotott vélemények azonban számtalanok, még ha sokszor össze is keverjük véleményünkkel. Melyik a mi igazságunk pontosan?

Valahogy nyugat „logosz” betegségben szenved, és nem látja hozzávetőlegesen kétezer éve, hogy nem tudja definiálni az abszolút igazságot. Ahogyan egy bölcs zen szerzetes mondta, akinek tapasztalatait, tanításait segítségül hívom cikkem megírása során.

Lehetetlen definícióba foglalni a végtelent, mert egyrészt relatív, másrészt a rész hogyan írhatja le az egészet, aminek a része? Hogyan jelenthetné minden ember számára ugyanazt a boldogság, hatalom, gazdagság, egészség és így tovább? Hogyan írhatnánk le a lényeget egy korlátozott, dualisztikus logikára épülő nyelv segítségével?

Az arisztotelészi lineáris logikát felülmúlja az élet dialektikája, mely megcsillan egy-egy művészi alkotásban. Ha minden jelenség folyamatosan változik, egymástól függő és idővel elmúlik, azaz tökéletlen, akkor mit tudunk ebből megragadni pontosan?

Tudunk olyan jelenségről, amire ezek a megállapítások nem igazak? A magzatból idővel felnőtt ember lesz, akinek a teste egyre kevesebb energiával rendelkezik, megöregszik, megbetegszik, és a végén meghal. A folyó vize pár perccel később teljesen más vízcseppekből áll össze, mi mégis Dunának hívjuk folyamatosan.

„Kézen-közön elvész az ideál”, ahogy Szabó Lőrinc írta. A bölcsek ezért hangsúlyozzák, hogy a szavakra felaprózott valóság, a hamis én-tudattal azonosított jelenség nem a teljes létezésre, hanem egy elfogult entitás. Értelmetlen ezekből eszméket építeni és ezekhez ragaszkodni, de természetesen a formára is szükség van, ahogyan a lélekre is.

A gondolkodásnál mélyebb szintek

Hogyan lehet a gondolkodásnál mélyebb szintekre kerülni? Nem újabb gondolkodással, ahogyan a háborút sem lehet háborúval megállítani. Békére, tudatosságra, tiszta látásra van szükség. Ehhez befelé kell fordítanunk a figyelmünket és energiánkat például meditáció segítségével.

Létezik egy objektív tudat, amire semmi nem hat és folyamatosan megtapasztalható, de le nem írható. Ezt nem birtokolja senki, és nem hozható létre sem személyiségfejlesztéssel, sem semmi mással, inkább ennek ellenkezőjéről, a felesleges önmagunkról alkotott képek lefosztásáról szól az ehhez vezető út.

Amint leírjuk a leírhatatlant (hinduizmusban Önvaló), már el is vesztettük figyelmünkkel. Ha rádöbbenünk arra, hogy ha csak érzékszervi örömök kielégítéséről, a szenvedés elkerüléséről, kényelemről és a boldogság erőszakos megtartásáról szól az életünk, akkor valójában ösztöneinket követjük csupán. Ekkor nem sokban különbözünk tudatilag egy állattól.

Ha pedig rengeteg információt tanulunk meg, amiket visszamondva akár különféle papírokkal igazolják le ezt a fajta teljesítményünket az a gyakorlás, tapasztalatszerzés terén semmit nem számít. Ha részletes információim vannak egy autóról – például ismerem a márkáját, felszereltségét, teljesítményét -, de nem lépek félre mikor el akar ütni, akkor nem sokra megyek ezekkel az információkkal.

Ha azonban nem tudok róla semmit, de azonnal arrébb ugrok, amint rám dudál, akkor jobbak az esélyeim a túlélést illetően. Arról nem is beszélve, hogy azzal, ha elolvasok egy cikket, mondjuk a Buddha pszichológiájáról, még nem biztos, hogy meg is értettem. A zen-buddhista ezért a „nem-tudó” – gondolatok és érzelmek előtti -, állapotban tudatosan időzik, és spontán reagál, nem pedig elfogultan az összegyűjtött infók alapján részlehajlóan.

Ezért mondja a Véda, hogy „aki tudja, nem tudja, és aki nem tudja, az tudja.” Kóan interjúkon folyamatosan tesztelik és segítik a gyakorlók elmélyülését ebbe az irányba orientálva, de más eszközök is rendelkezésre állnak. A kóan paradox történet, amire helyes választ kell adnunk, de logikával megoldhatatlan, mert felülmúlja azt.

Nem a válasz a lényeg, hanem a fejlődés, amit általa megélünk. Ha egyetértünk a „gondolkodom, tehát vagyok” teóriával, akkor tudatunkat gondolkodásból eredeztetjük, de honnan merül fel a gondolat? Ki az, aki ennek tudatában van?

Kik vagyunk mi a gondolataink, érzelmeink, szerepeink nélkül? Mi a helyzet akkor, mikor alvás közben nem tudunk önmagunkról és mégis létezünk? A kitartó szerzetes testben és azon kívül, születéskor, az életben, halálkor és a kettő között is megtapasztalja a tudat létezését. Folyamatosan. A többi jelenség pedig jön és megy benne és csupán időleges. Ez a dolgok természete…

 

Együtt hozzuk létre a szenvedést és a boldogságot is

Ha a történelmünket megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy ha az egy ember anamnézise (kórképe) lenne, akkor valószínűleg pszichoterápiára lenne szüksége az illetőnek, hiszen rengeteg háborút éltünk meg. A valódi változást a társadalomban nem azzal lehet elérni, hogy újabb néven másokra erőltetünk különféle izmusokat, eszméket, amiknek lehetetlen megfelelni egy változó világban.

Ehelyett önmagunkon elkezdünk dolgozni. Önismeretet tanulunk és gyakorlunk. Nem egy „jó ember vagyok” image-t létrehozva. Ha mi megváltozunk, a környezetünk is ezt teszi. Ám milyen megoldással szolgál, ha csak ön-fejlesztés, ön-szeretet, ön-értékelés, csupa önös dolgokkal foglalkozunk, és nem segítjük a körülöttünk lévőket, megosztva tapasztalatainkat, ha már eljutottunk arra a szintre, ahol nem csupa ”jó szándékkal van kikövezve a pokolba vezető út”.

Fontos lenne sietnünk, mert Földünk egyre komolyabban jelzi a problémákat, amit okozunk neki. A zen kérdésekkel dolgozik, mert az kinyitja a tudatot, a fogalmak pedig bezárják.

Mi a célunk? Körbe-körbe forogni, vagy számunkra nem tetsző szokásainktól (szamszkárák) megválva, folyamatosan gyakorolva, tisztább tudatot elérve, önmagunkat és másokat szolgálni? Mit vagyunk hajlandóak ezért megtenni? Ha létezik reinkarnáció, mi más van, amit magunkkal viszünk a test halála után, mint egy tisztább tudat?

 

Sok a mellékút, ami máshová vezet

A Buddháig visszavezethető pátriárkák neveihez könnyedén hozzájuthatunk. Ez azt jelenti, hogy csak hiteles emberek vihetik tovább a tant, ezt a szintet folyamatos gyakorlással fent is kell tartani. Ezt nem lehet kifizetni, „kibulizni”, egy tiszta hagyományra épülő iskolában. Különben tönkre menne az egész és csak külső formalitás maradna, aminek nincs lelke.

A buddhisták fontosnak tartják a hiteles tanítót (Buddha), a tanítványi közösséget (szangha), és Buddha tanítását (Dharma). Ezek nélkülözhetetlenek a folyamatos gyakorlással együtt, mely idővel valamennyi életterületünkre kiterjed, mert sosem a formán van a hangsúly. Felfelé és lefelé is vezet az út, ergo vissza is lehet esni. A folyamatos munka egy változó világban az ayurvéda orvosok esetén is lényeges szempont, akik minden reggelt meditációval kezdenek.

Hogyan tudnánk bárkinek segíteni, ha önmagunkon sem tudunk vagy azonos, esetleg alacsonyabb tudatszinten vagyunk? Ha az ember túl akar lépni elképzelésein és azt hiszi, hogy objektív tud maradni, miközben kinyitja az ,,elfojtások ajtaját” és megtapasztalja, ahogy gyengeségei, megszokásai is felerősödnek, az sokszor áltatja önmagát.

Szükséges a külső segítség, ahogyan az élsportoló is edzővel, közösségben sportol. A sokszor 6-8 horkoló szerzetessel egy szobában élni, betartva a napi rendet a legjobb önismereti tréning. Kelet mindig csoportban gondolkodik és nem egyénben és nem beszél buddhizmusról.

Aki elkezdi szidni a világot és azt hiszi mindenki hibás, csak ő nem, az el sem indult az úton, mert keleten a világ nem más, mint a tudatunk tükröződése, ezért butaság a tükröt hibáztatnunk. Aki pedig megvilágosodottnak kiáltja ki magát, az egy én-képpel azonosult, ez is egy akadály abban, hogy meglássuk azt, ami sosem változik és leírhatatlan.

Egy idő után mindenkiben és mindenben a Buddha természetet látjuk, így elmosódnak a határok köztünk és mások között, mely nem tévesztendő azzal össze, hogy mindenkit a keblünkre ölelünk, és egyfolytában mosolygunk. A személyiségre azonban szükség van, de az egóra nincsen.

Köztes állapot, mikor egy meditációs élményünkhöz, vagy teli ürességhez ragaszkodunk, mert ekkor minden mást megtagadunk az életből, hasonlóan ahhoz, mikor egy gurutól várjuk a csodát..

Vajon amit érzünk, gondolunk, mondunk vagy cselekszünk, összhangban van egymással, és valóban az, amit szeretnénk?

Ha egyre nyugodtabbak vagyunk és könnyebben tudjuk kezelni életünket, nem visz el a dühünk, szomorúságunk, nem hullámzik a tudatunk folyton, megéljük, de nem azonosulunk a változó érzelmekkel, gondolatokkal, környezetünk is egyre boldogabb, akkor valószínűleg jó úton járunk.

 

Az ok, okozatot szül (karma)

Buddha egyértelműen leírja, hogy az ok és okozat összetartozik. Ha valamit teszünk, annak lesz következménye, mely elől nem menekülhetünk el. A mostani pillanat, valamennyi előző életünk summázata, következménye.

Ha ezt nem a felosztott és gondolatokkal, érzelmekkel folyamatosan azonosuló állapotban, hanem tisztán látjuk és uraljuk, akkor minden rendben van. Mindannyiunkban benne van a Buddha természet, és ha nem régi, berögződött – sok esetben inkább károsnak mondható -, tulajdonságainkat követjük, akkor felülírhatja ezeket az impressziókat.

Ezáltal átvehetjük az irányítást, ahelyett, hogy sorsként elszenvedjük a következményeket. Aki nem szenvedett eleget, általában újra a szenvedést választja és elhárító mechanizmusok (Anna Freud) segítségével mindig igazat adva önmagának, ami arrogáns és szubjektív. Mindig van visszajelzés, minél jobban elmélyül a béke, nyugalom, elégedettség, annál közelebb kerültünk valódi Énünkhöz, mely nem születik és nem hal meg sosem.