Gyermekpszichoterápia VII. – gyermek pszichoterápia, gyermekpszichológia, gyermekpszichológiai könyv

6. rész

FIGYELEM! Tankönyvszagú elméletek. Ezeket a cikkeimet azoknak javaslom, akik komolyabban pszichológiát tanulnak (rendelkeznek már valamilyen alappal) és szeretnének még jobban elmélyedni ebben a tudományban a klasszikus megközelítéseket illetően. De az út végtelen hosszú (főleg az abszolút igazság tekintetében) és a kedves olvasó talál olvasmányosabb, játékokban gazdag egyéb cikkeket is ezen az oldalon.

Ezek a cikkek sajátságos életszemléletemről szólnak, kérem ne tekintse őket szakpszichológiai írásoknak.

Forrás: Hilarion Petzold, Gabriele Ramin, Gyermekpszichoterápia

Klienscentrikus csoportterápia – gyermek pszichoterápia, gyermekpszichológia, gyermekpszichológiai könyv (folytatás)

Annak ellenére, hogy a terapeutához rendszerint felnőtt küldi el, hozza el a gyereket, a játékterápia nem azt tűzi ki céljául, hogy a felnőtt világ által rossznak minősített gyermeki viselkedés „jóvá” alakuljon át – gyermek pszichoterápia, gyermekpszichoterápia, gyermekpszichológia, gyermekpszichológiai könyv.

A következő alapelveket kell figyelembe vennie a terapeutának minden terápiás kapcsolatnál:
„A terapeutának meleg barátságos viszonyba kell kerülnie a gyerekkel, amilyen hamar csak lehetséges, vezessen el jó kontaktushoz. A terapeuta fogadja el olyannak a gyermeket, amilyen.” Az elfogadás nem azonos a „helyesléssel”. A terapeuta se nem dicsér, se nem szid, hanem lehetőleg értékelés nélkül reagál a gyerek magatartására. Rogers elmélete szerint a gyereknek a teljes elfogadása azért lényeges, mert a gyerekben anélkül kell, hogy kialakuljon saját értékrendszere, hogy ezt kívülről bevitt értékmércékhez igazodva építené fel.

A terapeuta a gyermekkel való kapcsolatát megengedő légkört megteremtve építi ki úgy, hogy ezáltal szabadnak érezze magát arra, hogy minden érzését korlátozás nélkül nyilvánítsa ki.
A terapeuta nem próbálja meg a gyerek tevékenységét vagy a beszélgetést irányítani, előrehaladásra ösztönözni. Nincsenek ráerőltetett sablonok, vagy elvárások. Ez hasonlít a felnőtt terápiában Feldmár András felfogásához, aki nem akar semmit kihozni a másikból, csak beszélgetni vele és megtalálni a valódi vágyait, melyben a környezet nagy szerepet játszik.

A terapeuta éberen figyeli az érzéseket, amelyeket a gyermek ki szeretne fejezni. Megkísérli felismerni azokat, és úgy reflektálni a gyermekre, hogy ő maga nyerjen betekintést a saját magatartásába.
Axline szerint nem könnyű különbséget tenni a gyermeki viselkedésre adott reflexiók és interpretációk között.

A terapeutának meg kell próbálnia, minimálisra csökkentenie az interpretációkat, a különféle értelmezéseket.
Axline szerint veszélyes a gyerekekkel olyat „közölni”, aminek a befogadására még nem elég érett. A terapeuta megengedő magatartásával és jó beleérző készségével a fiú képessé válik arra, hogy ő maga mind több belátást nyerjen saját viselkedésébe és a számára lényeges érzéseket képes legyen szavakkal is megnevezni.

A terapeuta tiszteletben tartja a gyermeknek azon képességét, hogy a nehézségein egyedül legyen úrrá, ha ehhez megfelelő alkalma nyílik. A gyerek saját felelősségére van bízva, változtat-e viselkedésén, ill. milyen magatartást tanúsít esetenként. A terapeutának meg kell tanulnia viselkedésében egy bizonyos érzelemmentességet tanítani, azaz, ahogy Rogers megfogalmazza: nagyfokú ön-kongruenciát kell felmutatni.

A terapeuta anélkül, hogy nyomást gyakorolna a gyerekre, igyekszik tudatosítani benne, hogy önmagáért ő a felelős.
A terapeuta nem próbálja meg a gyereknek sem a cselekedeteit, sem a szavait befolyásolni. A gyerek mutatja az utat, a terapeuta követi. Tehát ez esetben nem a terapeuta irányít.
Nem irányítja játékát, nem szól bele, non-direktíven viselkedik. Se nem kérdez, se nem ad utasítást; nem dicsér és nem bírál. „A terapeuta a gyermeki személyiség megnyilatkozásai számára rezonancia (visszaverő) felületként szerepel. A gyerek minden közlése elé tükröt tart, hogy a gyermek meglássa benne, milyen ő valójában.”

A terapeuta nem igyekszik gyorsítani a terápia tempóját. Tisztában van azzal, hogy ezt az utat lépésről lépésre kell végigjárni.
A terapeuta igen türelmes és megértő magatartásával el kell érje, hogy a gyerek lassan észrevegye azt, hogy a család és az iskola megszokott nyomása már nem nehezedik rá. A gyerek feszültsége egyre jobban oldódik és azáltal inkább képes saját problémáit kifejezésre juttatni.

Csak ott szab a terapeuta határokat, ahol okvetlenül szükséges, hogy a terápia a valóság talaján maradhasson és hogy a gyerekkel éreztesse közös felelősségüket kapcsolatuk alakulásában.
A következő szituációban a terapeutának okvetlenül meg kell szabnia a határokat, ha a határátlépés akár szándékosan történt a gyerek részéről, akár nem:

• ha a gyerek a terapeutát vagy más gyermeket fizikálisan bántalmazza, akkor mindenféleképpen szükség van a beavatkozásra,
• ha veszélyezteti saját testi épségét, akkor is módosítania kell a folyamatokat a terapeutának,
• ha a játékszereket készakarva rongálja, ill. magával akarja vinni azokat.

Nyilván bizonyos mértékű határra szükség van. A terapeuta csak abban az esetben ismerteti a határokat, ha a gyermek megsérti azokat, vagy az a veszély fenyeget, hogy meg fogja sérteni azokat. A nem-szándékos határátlépések felett szemet hunyhat. Ennek megítélése az adott helyzet alapján születik meg.

Ilyen esetekben gyakran a terápiás kapcsolat egésze forog kockán. Ezért nagyon fontos, hogy a terapeuta nyugodtan reagáljon, ráérezve a pillanatnyi helyzetre és úgy utaljon a következményekre, hogy ne helyezzen büntetést kilátásba, ill. ne váljon a gyermek számára büntető személlyé.
A non-direktív terápia nyolc alapelvét Axline szerint a tanároknak a tanítás során is figyelembe kellene venni, hogy pozitív kapcsolat alakuljon ki tanár és diák között. (L.: „tanulóközpontú iskola”.)

A jó terapeutát a „kedvenc tanárral” hasonlítja össze. „A kedvenc tanároknak a diákokkal szemben bizonyos türelmes, barátságos alapmagatartásuk van, megértők, következetesek, olyan módszerrel dolgoznak, amely által a felelősség és a bizalom a gyermekre is átvihető; a gyerekkel kapcsolatos beállítottságuk mindig elfogadó és odafigyelő.”

Szemben a pszichoanalitikusan orientált gyermekterápiával, Axline sem a terapeuta „saját-élet-terápiáját”, (azaz analízisét), sem a „szupervíziót” (egy kolléga kontrollját) nem tartja szükséges előfeltételnek a non-direktív terápia gyakorlata számára. A terapeutának érett személyiségnek kell lennie, aki az egyéni és a csoportos kontaktus nyolc alapszabályának értékét és szellemét el akarja és el tudja fogadni.

Schmidtchen játékterápiája – gyermek pszichoterápia, gyermekpszichológia, gyermekpszichológiai könyv

Egy újabb kliens-centrikus terápiáról van szó, amely kapcsán S. Schmidtchen nevét az amerikai és német nyelvterületen végzett összehasonlító kutatásaiból ismerjük. Munkatársaival vizsgálta a különböző kliens-centrikus gyermekterápiákat és azt tapasztalta, hogy a 20 különböző empirikus munka közül csak 6 tudott módszertanilag megfelelő terápiás tervet bemutatni. Nagy érdeme, hogy pontos megfigyelési kategóriákat állított fel és a terápiás történések megítélését elősegítő skálákat kidolgozta.

Schmidtchen részletesen kifejti kliens-centrikus játékterápiája célkitűzéseit. Rogers személyiségelméletéből indul ki, és ezt kibővíti a viselkedés modifikációs elméletéből általa kifejlesztett „3 síkon zajló hatás elmélettel”.
A 3 színtér, ahol változásokat érhetünk el:

• cselekvési sík (főleg viselkedésre orientáltan), elképzelhető, hogy ennek a szintnek az uralása a másik rovására megy (a cél, a cselekvés síkján megszüntetni a viselkedési zavarokat, melyek külső ingerre kialakult rossz feltételes reakcióként rögzültek).

• racionális ill. kognitív sík (észlelés és problémamegoldás), mely befolyással bír a harmadik síkra (a cél az eddigi problémamegoldás módján érni el változást),

• emocionális ill. affektív sík (érzések, odafordulás mások irányába, a cél a pozitív önértékelés kialakítása, az élménykészség fejlesztése).

8. rész