Igazunk legyen vagy inkább szabadok akarunk lenni? – A vitatkozás művészete, tudománya, szabályai

A valóság nem fog megváltozni a kedvünkért

A valóság, igazság adott. Ha tetszik, ha nem. Az eső esik, a szél fúj és vannak kedves és goromba emberek is. Ez a valóság. A szenvedést azt okozza, hogy mi olyat várunk el a valóságtól, ami nem létezik. Érdekli a gravitációt az, hogy minket zavar? „Nem kellene az esőnek esnie.” Érdekli ez az esőt? Mindenhatók vagyunk, hogy mi szabjuk meg, hogy minek kellene lennie?

A vitatkozás művészete, tudománya, szabályai a mindennapi életben
 
Mindegy, hogy valaki mással, önmagunkkal (önkép, melynek hisszük magunkat) vagy az időjárással vitatkozunk. A lényeg, hogy nem tetszik az, ami van. És azt várjuk a másik embertől, hogy nekünk adjon igazat. Ezért mindent hajlandóak vagyunk megtenni: üvöltünk, lenézzük, lehülyézzük stb.

Szerintem ezután még senki nem adott a másiknak igazat, sőt inkább ellenáll és elkezd védekezni, ahogyan mi is ezt tesszük az ő helyében, illetve hasonló helyzetben. Akkor miért is várunk mást? Ha magunkat nem tudjuk uralni, hogyan akarjuk a helyzetet uralni?
Miért kell, hogy igazat adjon nekünk? Jogunk van bármit gondolni, ahogyan neki is… Azt szeretnénk, hogy ugyanaz a gondolata legyen, mint nekünk? Mikor ezt vizsgáltam, arra jutottam, hogy elég egy Keresztes Attila a Földön, sőt néha sok is…:) Színes a világ… Igaz ez a szemszög, de rengeteg megközelítés van még…

A vitatkozás akkor művészet, ha nem élet-halál harcnak éljük meg, hogy igazunk legyen. Ekkor nyugodtak leszünk, mely mögött önismereti munka van. Mikor mások kitárulkoznak előttem – nagy megtiszteltetés számomra -, és együtt megtaláljuk a megoldást, jönnek a felismerések, akkor mindannyian tanulunk ebből. Ez gyökeresen változtatja meg pozitív irányba az életünket.

Nem külső „tréning fogásokat” kell tehát magunkra erőltetni, hanem őszintének lenni, megfelelő önismerettel. Ez a leghatásosabb, vagy marad a játszma. És ezután használhatunk módszereket. Pl., ha valaki azonosulva dühével ránk ront, akkor ne álljunk ellen. Hadd panaszkodja ki magát, adja ki a dühét. „Az ön helyében én is ezt mondanám” kijelentéssel támogathatjuk is. És így tovább…

Az ego imád kötekedni, kritizálni, de nekünk nem kell a játszmába részt venni, mert akkor belehúz minket is (az ego korlátoltsága a támadást választja). Amint nem kell a másik embernek (elvárásainak) megfelelni és nem kell meggyőznünk őt, ellazulunk. És már nem várjuk el, hogy a másik ember megdicsérjen, vagy nekünk adjon igazat, mert mi magunk már ezt megtettük magunkkal szemben…

Ez nem azt jelenti, hogy nem figyelünk rá: elgondolkodunk azon, amit mondott. Ha zavaró, akkor gyanús, hogy van benne igazság… de a helyére rakjuk magunkban. Tényleg így van? Aztán hálásak lehetünk a sorsnak, Istennek stb., hogy rajta keresztül tanít minket…

Az összes szenvedést az ellenállás okozza

Ha elfogadjuk a valóságot olyannak, amilyen – ha nem fogadjuk el, akkor is ugyanolyan marad -, akkor véget ér az ellenállásból fakadó szenvedés. Mert minket nem az eső zavar, hanem a róla alkotott minősítő gondolat, mely negatív érzést szül. Esőben lehet táncolni is…

De akkor lehet, hogy az lesz a baj, hogy nem esik örökké az eső.:) „Nem fogok tudni elmenni meglátogatni az eső miatt valakit, sáros lesz a ruhám, hogy fogok (mások előtt) kinézni…” stb. Ez nincs a valóságban, de mi ezzel identifikálódunk (azonosulunk) és így olyan, mintha már be is következett volna. Elkezdünk hinni ebben a gondolatban, pedig nem is sáros (a valóságban) a ruhánk. És már megy is a végeláthatatlan monológ a fejben…

És még valami: a testünknek mindegy, hogy valami ténylegesen bekövetkezik, vagy csak gondolunk rá, ő ugyanúgy éli meg (pszichoszomatika)…

A megoldás

Kérdőjelezzük meg a gondolatainkat, hiedelmeinket miután leírtuk őket egy papírra, különben esetleg másképpen emlékszünk a dolgokra és elindul a hárítás. Sok esetben a zavaró momentum nem a világban van, hanem a fejünkben. Erre épülnek a pszichológiában az elhárító mechanizmusok.
Minden negatív érzelem mögött valamilyen gondolat lapul.

Az negatív érzésektől kérdezzük meg mit tudna mondani, ha beszélni tudna? Írjuk le a választ. És utána ez is megkérdőjelezhető gondolatként. „Biztos, hogy így van?” kérdés csodára képes. Pl. „Mindig bánt engem, vagy elkésik, vagy nem hív meg magához” stb.. Tényleg így van, vagy csak néhány esetben ez is igaz? Írjuk le a tényeket, mert az érzelmek szubjektívek.

Ráadásul vannak hiedelmek is, melyek társadalmi szinten jelennek meg, nem is egyéni gondolat, mégis hiszünk benne. Pl., hogy a gazdagok, mind tisztességtelen módon jutottak a pénzükhöz. Ez tényleg igaz? Minden gazdag esetében? Nem hinném. Egyáltalán ki számít gazdagnak?

Mihez képest? Lehet, hogy én nem lettem gazdag és ezzel vigasztalom magam? Mi van valójában mögötte? Mi zavar? Miért hárítok?

Másik hiedelem: x harcművészet hatástalan. Így pontosabb, a mi harcművészetünk hatástalan. De az is előfordul, hogy valaki Isten nevében nyilatkozik, hogy erő legyen a szavaiban…
Ha nem tetszik, ami van, attól még az van…

És nem a külvilágot, hanem a saját reakciónkat tudjuk egyedül megváltoztatni és ezzel persze a külvilág is megváltozhat. Másokban mindent tudunk kritizálni, vagy akár egy cikkben – hupp, ez is egy cikk:) -, de önmagunk gondolatait, érzéseit, hangulatait sosem kérdőjelezzük meg.

Pedig ez a kulcs… Ezzel nem leszünk kevesebbek, sőt… Így nem függve a környezettől, egy belső stabilitással azonosulunk, mely erőt ad számunkra. Ezt nem érdemes semmiért sem odaadnunk, eladnunk még a másik dicséretéért sem cserébe…