Ki éli a mi életünket? Az ego, az elme vagy mi magunk?

Angol verzió: Who is living your life? Ego, mind or you?

A megoldás, ha nem akarunk senki és semmi alárendeltségében létezni

A természetes és egyszerű megközelítés az, ha érezzük és megerősítésre is kerül, hogy az elme nem zavar többé bennünket. Hadd menjen minden el! Ez ugyanaz, mint amikor stressz-t vagy depressziót élünk meg. Ne legyünk hajlandóak megérinteni semmit sem… „Mi vagyok én ezek nélkül a dolgok nélkül, mint az érzelmek, gondolatok, hangulat stb.?” Ha a figyelmünk valahova elkalandozik, akkor néha jól érezzük magunkat, de legtöbbször a hétköznapok során a probléma újra felbukkan… Miért? Mert a figyelmünk valahova elkalandozik – ego, elme

Ne érintsük meg azt az érzést, hogy elvesztettünk volna bármit is. Történjen minden úgy, ahogy magától megtörténik. Ez nem nehéz. A jó megközelítés, mikor a cselekvő „én” és a gondolkodó lehullik és helyette a szimpla létezés marad. Mikor felfedezzük, hogy ki az, az „Én”, akinek többé nincs szüksége több kérdésre. A világ, „az én személyként létezem” tapasztalatán keresztül érzékelhető számunkra és a sok önmagunkról kreált képpel párosul az emberiség projekcióiból merítve. Valahogy a létezés sokféle módon nyilvánul meg, mely szenvedésnek tűnik számunkra, individuális azonosulásainkban. Tehát, a kérdés az, hogy „Ki az az én?” Beszélhetünk az érzéseinkről, önmagunkról alkotott képről, az élettörténetünkről stb. De ki vagy mi az, ami mindezt megfigyeli? Ezen a módon megtalálhatjuk ezt a forrást önmagunkban, miközben a megfigyelés bekövetkezik. Valami mozdulatlan… Ezzel kellene maradnunk.

Ha szomorúságot érzünk, mikor mélyebbre megyünk a vizsgálódásainkban

Az önvizsgálat visszavisz minket a zéró ponthoz, a csupasz „Én vagyok”-hoz. A személyes azonosulás elvékonyodik az introspekció (önmegfigyelés) erejének köszönhetően, tehát a félelem ezáltal természetes módon felbukkanhat. Néhány stagnáló dolog felbukkan az újonnan megtalált vonzerővel egyetemben. Ez addig időzik bennünk, amíg a figyelmünket képes megragadni. Erősítsük ezt meg újra és újra magunkban. Ha megtartjuk figyelmünket a kapcsolódás nélküli létezésen és ignoráljuk a nyughatatlan elmét, akkor az elkezd éhezni és elveszíti a befolyását felettünk, a valóság felett.

Tudatlanság, tudás és büszkeség mind valótlanok – nincs szükségünk egóra…

Annak tendenciája, hogy „én vagyok valaki, aki valamit csinál” szintén csak egy gondolat. Az önmagunkkal, mint személlyel való azonosulás szokása egy reflex a tudatosságban. Nem számít, ha az ego megjelenik. Az összes élőlény kezdetben a tudatlanság fátylával volt beborítva, az a fő oka minden rossznak világunkban. A tudás hatalom, de spirituális belső tudás nélkül egyike a legrosszabb erőnek. Tudatlanság, tudás és büszkeség mind valótlanok…

Néhányan azt mondják, hogy az ego szükséges dolog a világunkban. Én nem gondolom, hogy ez így lenne. Az élet megnyilvánulásában, választékában, kontrasztokban stb., szükségszerűen létrejön egy éntudat, hogy másokat is megtapasztalhassanak, távolságból az időben. Az idő és a tér szükséges építőelemei jelennek meg, melyek mozgással is bírnak. Ez azonban korlátolt. A tudatosság jelenít meg minket és azonosulva az illuzórikus kivetítéseinkkel lassan elszenvedjük az azonosulásainkat.

Miért? Miért és miért? Az elme megkérdi…

A kérdés „miért”? irreleváns. Nincs rá szükségünk… Ez csak az elménk működése. Ne gondoljuk azt, hogy az elme tud segíteni nekünk. A gondolatok, érzések jönnek s mennek, de a létezés állandó. Mi vagyunk a gondolatok szemtanúi. Amilyen hosszan azonosulunk az egóval, olyan hosszan késsük le a nyilvánvalót – a saját forma nélküli jelenlétet. Ez nem található meg, ez csak egyszerűen létezik. Valójában mi nem tudásként birtokoljuk ezt… mert senki számára nem érthető meg. Mi vagyunk mindez. Maradjunk nyugalomban, csendben és figyeljük meg.

Bármi, mentális vagy fizikai, felbukkanó dolog, úszkálva, lebegve a tudatosságunkon keresztül nyilvánul meg és mi vagyunk ezek megfigyelői. Minden egységet alkot. Ne kapjunk fel semmilyen fogalmat sem.