Lelki problémák oldása, lelki bajok orvoslása egy újfajta gyakorlati megközelítés segítségével

Ezek a cikkek sajátságos életszemléletemről szólnak, kérem ne tekintse őket orvosi, szakpszichológiai írásoknak.

A lelki problémák oldásához előbb meg kell értenünk a folyamatot

Mi azonnal megoldást akarunk és semmiből sem akarunk tanulni. Pedig nem a „mellékhatás”, a végeredmény a lényeg, hanem, hogy észrevegyük ahogy az élet rávezet finoman vagy drasztikusan a dolgokra és közben sokat tanulhatunk, fejlődhetünk – lelki problémák oldása, lelki bajok orvoslása. Olyan mintha nem érdekelne a tanulás, hanem azonnal a diplomát akarnánk, de ennek mi értelme, ez csak egy darab papír? Máshogy kifejezve ezt:

– A lámpa dzsinnje vagyok! Parancsoljon asszonyom.
– Ó dzsinn, szeretnék ebben a pillanatban boldog lenni!
– Akkor miért a lámpát dörgölöd, te kis csacsi?

Miért a lámpát dörzsölgetjük? Miért mástól várjuk a megoldást? Ki tudna helyettünk lefogyni, vagy boldog lenni? Vannak eszközök, és siker sztorik az igaz, de nekünk kell önmagunkra találnunk, önvizsgálatot tartanunk, önismerettel foglalkoznunk stb. Azt hisszük, hogy meg kell felelnünk különféle elvárásoknak, szerepeknek, ideológiáknak, különben rosszak vagyunk és mit szólnak majd az emberek… De ezeket mi hozzuk létre, aminek a valósághoz nem sok köze van. Lehet a valóságról alkotott kép reálisabb, mint maga a valóság, amiről ezt megalkottuk? A létezés, a valóság már tökéletes, csak elkezdünk róla fantáziálni és ezen elképzelések foglyaivá – és ezáltal boldogtalanná -, válunk.

Ez törvényszerű. Hogyan lehetnénk boldogok egy fantáziavilágban, amit csak fejben élünk meg nem a valóságban? Valójában mi nem tárgyak vagyunk, hanem híd az állati ösztönös, öntudatlan és a buddha tudatállapot között. Ez a valódi evolúció, eljutni a tudattalan természetből a tiszta tudatú lény szintjére, pontosabban felismerni mindezt. De mi helyette háborúzunk egymással, de ha eltűnne ez a sok ideológia és a nemzetek, akkor nem lenne több háború, mert az államhatárok is csak a térképeken vannak, nem a valóságban. Az ember az állati és isteni lét között stagnál. Drogokkal, alkohollal vigasztalódunk, ahelyett, hogy elindulnánk erre az izgalmas felfedezőútra. Még a védákban is megjelenik az LSD bizonyos értelemben, lásd szóma. Tehát valahogy mindig a Mennybe akarunk menekülni, mintha az valahol máshol lenne.

A létezés formával való azonosulása hozza létre a szenvedést. Mikor a fejben lévő gondolatok, érzések, hangulatok átveszik az irányítást. Süt a nap, gyönyörű az idő, a madarak csiripelnek, ez a valóság, ám nekünk folyamatosan a fejünkben megy a monológ vagy párbeszéd. Mindig. De akkor mi a megoldás?

A lelki bajok orvoslása

Meg kell tanulnunk ezektől elkülönülnünk. Nem szabad komolyan venni a gondolatainkat, érzéseinket, hangulatainkat. Csak figyeljük meg őket objektíven, de ne bonyolódjunk beléjük. Ne azonosuljunk velük, ne analizáljuk, ne gondoljuk tovább, ne hasonlítsuk mással össze. Gyakoroljuk ezt a semleges hozzáállást minél többször. Csak létezzünk, minden gondolkodás és agyalás nélkül. De ne akarjuk a gondolatokat elfojtani, hagyjuk őket létezni, de ne foglalkozzunk velük, ne higgyünk bennük. Mintha csak, háttérzaj lenne. Csak akkor zavarnak ezek a dolgok és hozzák létre a problémát, ha figyelünk rájuk. Csak akkor tudatosul, hogy sapka van rajtunk, ha szorítja a fejünket… És ilyenkor elkezdünk erre figyelni, megerősítve mindezt. Néha gondolkodhatunk, miért ne (?), de egy tavaszi sétához erre nincs szükség. Nyári sétához sincs erre szükség.:)

A boldogság problematikája

Hogyan lehetünk boldogok azzal, ami nem a miénk? Amint megszereztük, amit akartunk pl. egy feleséget, férjet, kocsit stb., már nem izgat minket. Már megkaparintottuk, már természetesnek vesszük, hogy mellettünk van. Ilyenkor az autónk azoknak tetszik csak, akiknek nincs autójuk. Van kedvesünk, de már nem vonzódunk hozzá, ő is már csak a szomszédunknak tetszik.:)

A halálfélelemről és agresszióról

A bölcsek folyton azt kérdezik, hogy ha egyek vagyunk a létezéssel, akkor hogyan halhatunk meg? Csak a forma változik… Ám mi egy külön entitással azonosulva arrogáns egó-ként létezünk. Különállónak képzeljük magunkat és meghódítjuk a természetet és legyőzzük, mintha ez is valamilyen verseny lenne, pedig valójában, mi a részei vagyunk… Ez az agresszivitás. Szeretjük az erőszakot, mindig népszerűek voltak a kivégzések, ahogy emlékszem, még Ceausescu kivégzése is élőben ment a tv-ben, most is megtalálható videó megosztón. De az akasztások is régebben nyilvános tömeg előtt zajlódtak le. Vagy gondoljunk a káromkodásra, amit a pszichológia verbális agressziónak hív… Megnézzük a horrorfilmeket is, és az a kasszasiker, mikor káromkodik a főhős és megöl másokat. Mindig nevetve néztem azokat az akciófilmeket gyerek koromban, melyben a főhős megmenti a hölgyet, akit elraboltak – akivel persze a végén összejön pedig még nem is ismeri -, de ahhoz, hogy ezt az egy embert megmentse körülbelül ötven civilnek töri el a lábát, vagy kezét, esetleg gyilkolja meg mellékhatásként a nagy hajszában, amíg üldözi őt a városban.:) Miért nem lehet valami kis csendes faluba elrejteni az illetőt? Miért kell mindig nagy cirkuszt csinálnunk, hogy mindenki lássa…?

Visszatérve a bölcsek szerint a halált az ember hozta létre és nem az Isten, az ego megteremtésével. Az életet szeretettel lehet élni, nem pedig félelemmel. Így tudjuk „túlélni” a halált. A halál tehát az ego ellentétpárja. Volt egy csoporttársam, aki az utolsó vizsga előtt pár héttel veszítette el édesapját. És mégis boldog volt. Elmesélte, hogy az ő apja vidám volt és imádták az emberek és nem félt a haláltól. Ha elment a sarki postára, akkor is mire végig ment az utcán, ahol lakott, legalább fél óra telt el, mert mindenki beszélgetni akart vele. Az ilyen emberek adnak értelmet a létezésnek, ez lenne a valódi út és nem az a zsákutca, amibe bementünk, ami a másik elnyomásáról, versenyről szól és, ami automatikusan megteremti a boldogtalanságot, hidegséget és a szenvedést.