A valódi önismeret, mely megváltoztatja életünket

Megjelent: Pszichológia és practicum

A fogyasztói társadalom korában általában a fájdalom elkerülése a cél és egy biztonságos, kipárnázott élet megteremtése. Kényelmesen minden levehető kilencszáz-kilencvenkilenc forintért a polcról. Ezzel nincs is gond, hiszen ez a játék része és egyensúlyra törekszik a jó s rossz egyaránt. Előbb utóbb azonban, ha őszinték vagyunk magunkhoz, észrevesszük, hogy feszültek vagyunk, csalódottak, unatkozunk, esetleg rossz kedvünk van, panaszkodunk, másokat hibáztatunk és nincs bennünk tűz, már gondolkodni sincs kedvünk… És hiába adjuk ki magunkból a mérget, semmi sem változik, sőt egyre rosszabb.

Ekkor két megoldás áll rendelkezésünkre. Hazudva önmagunknak és másoknak, fejlett intellektusunkkal megmagyarázzuk a dolgot, hogy miért nekünk van igazunk, miközben szenvedünk. Ezt hívom „meg nem értett zseni” effektusnak. Ilyenkor a lelki feszültség nő és akár betegségekben is manifesztálódhat mindez. És a feszültséget is valahogy elkezdjük oldani túl sok evés, nasizás, tv nézés, alkoholizálás, munkamánia, drogozás satöbbi formájában.

Ha azonban radikális őszinteséggel, felelősséggel, felnőtt emberek módjára felvállaljuk, hogy az életünk pont olyan, amilyennek teremtettük, akkor elindul a fájdalommal való szembenézés. Ez nagy munka és türelem is szükségeltetik hozzá. Ekkor a gyakorlat útjára lépve elkezdjük elfogadni a szenvedést (az is mi vagyunk) és ez által már nem is fáj annyira… Megmérettetve valódi önbizalomra teszünk szert, de nem szállunk el (alázat).

Mások hibáztatása helyett önmagunkat vizsgáljuk meg

Emberek vagyunk, nem istenek, így hibázunk. De azzal, hogy másokat szidalmazunk, nem leszünk többek, sőt… Ilyenkor valójában olyan alacsony az önbizalmunk, hogy az alá a szint alá kell lehúznunk a másikat, hogy valakinek érezhessük magunkat. És végül úgyis meg kell ennünk, amit főztünk. Ön mit főz önmaga és környezete számára? Milyen gondolatai vannak és ezek milyen érzéseket hoznak Önben létre? Mennyire éber ezekre és mennyire vállalj a felelősséget élete kapcsán? Ez általában a megmérettetés alkalmával szokott megmutatkozni.

A másik embernek is van hibája, de érdemes a saját hibáinkkal foglalkozni. Egyik, már elhalálozott mentorom (Tóth László) azt mondta, hogy ha szenvedünk, akkor önmagunk vagy a másik emberrel szemben az öt elem közül, valamelyik elcsúszott: megértés, megbocsátás, alázat, tisztelet, türelem. A sorrend is fontos.

Ha megértem a másikat, mert például egy meditáció segítségével megnézem, hogy ő milyen, mit élt meg, akkor ebből következik a valódi megbocsátás. Csak azért, mert valaki fejbe vág egy baseball ütővel még nem fogok megbocsátani neki, de ha látom, hogy ő min ment keresztül, tegyük fel folyamatosan bántották, akkor megváltozik bennem sok minden… Mikor Teréz anyát leköpte egy kurtizán, azt mondta „semmi baj lányom, te ezt tudod adni.” Gandhi pedig azt mondta, hogy a szemet szemért, fogat fogért elvnek köszönhetően fogatlan és vak emberek fognak létezni a társadalmunkban… Ezt akarjuk? Én mindenben az önismeretet látom…

 A valódi önismeret nem a mások lehülyézéséről vagy elszigeteléséről szól

Lacit jól kifejezi a következő történet. Egy ember arról panaszkodott, hogy reggel a suliba menet nem akart a két gyereke kiszállni az autóból, bárhogy kérte őket. Ekkor ideges lett és elkezdett üvölteni. Emiatt beverte a fejét az ajtóba. Erre annyit mondott az én mentorom, hogy igazad van, legközelebb ha a gyerekek nem akarnak kiszállni a kocsiból jól verd be a fejed az ajtóba, akkor majd biztos kiszállnak… Erre mindenki nevetni kezdett az úriemberrel együtt. Felismerés…

Ha a másik fél negatívat mond rólunk és ez zavar, az egyfajta tükörként jelzi, hogy az önmagunkba vetett bizalmon érdemes dolgozni. Elképzelhetjük, ahogy saját, akár gyerekkori énünket megöleljük. Egy gyereket képtelenség nem szeretni.

Miért annyira fontos a másik ember véleménye, főleg, ha nem is ismer minket túlságosan? Az ő véleménye többnyire őt minősíti és nem pedig minket. Miért adjuk át neki az irányítást? Ilyenkor nem elítélni kell a másikat és lehülyézni, hanem a miért-ek vizsgálatával megnézni, hogy rólunk ez mit árul el. Elképzelhető, hogy szüleink viszonyára utal. Megvizsgálhatjuk, hogy ez az érzés mikor jelentkezett életünkben először (referencia élmény), melyre ez a szituáció csak emlékeztet.

Mit tanulhatunk a helyzetből? Az nem megoldás, ha lenézzük a másikat. Ahogy Laci mondogatta, ő ennyi ésszel és tudással ezt tudja adni. Itt tart. Mindenki tart valahol az önismeret útján… Ez tény és nem lenézés. De ettől még nem kell rá haragudni, főleg, ha okosabbnak hisszük magunkat, mert akkor nekünk kell tudni kezelni a helyzetet. Ha pedig idegesek leszünk, akkor önmagunkat – nemhogy a helyzetet -, sem tudjuk kezelni.

Természetesen a másiknak is van tanulni valója (hibája), de az nem a mi dolgunk, kivétel, ha segítséget kérnek tőlünk és mi szeretnénk segíteni a másiknak. Egyszer egy csoporttársam, akivel együtt hallgattunk pszichológiát megkért, hogy beszéljek a párjával, aki nem tudja elfogadni a spiritualitást. Mindketten ebbe az iskolába jártak. Mikor elkezdte szidni a spirituális dolgokat, megkérdeztem tőle, hogy mi az a spiritualitás? Rögtön lefagyott és abbahagyta a szidalmazást.

A bennünk lévő bíró ítélete megakadályozhat minket abban, hogy boldogok legyünk

Általában a szüleink neveltetése, mintái alapján kialakul egy bíró bennünk, aki bűntudatot okozhat, mely bűnhődést szül (lásd Dosztojevszkij) és túl szigorú lehet velünk szemben. Neki próbálunk megfelelni. Ezt is érdemes megvizsgálni önmagunkban. A különféle szokásaink, meggyőződéseink honnan erednek és mennyire értünk velük egyet?

Élvezzük az életet, szeretve önmagunkat (odafigyelve másokra is) és nem kell túlkomplikálni a dolgokat

Az alázat fontos, de sokan keverik a megaláztatással. Nem szabad, hogy amit megteszünk, az a személyiségünk, egyéniségünk rovására menjen, hangoztatta mentorom, akinek különféle képességei voltak arra, hogy azonnal belelásson a másik emberbe. Ezt több évnyi pszichológiai elemzés sem tudta volna felülmúlni. Sőt, elég volt megemlítenem valakit, ő pedig rögtön leírta, hogy kiről van szó. Rengeteget tanultam tőle. Sokszor előfordult az is, hogy párommal mentünk önismereti táborába és amiről az úton beszélgettünk, azt önmagától spontán felidézte. Mivel saját magam tapasztaltam meg, hogy létezik az intuíció, amin dolgozhatunk, de mellette van a fizikai sík is, így számomra ez nem hit kérdése, hanem saját tapasztalat. Aki pedig nem hisz a valóságban, amit megtapasztal, az tévedésben él. Nagy megtisztelés számomra, hogy több évnyi intenzív tanulás után tanítványául fogadott, megmutatott mindent és felhatalmazott, hogy tanítsam a komplex rendszerét, mely segítségével sok embernek sikerült az önismeret terén segíteni.