Harvardon erény, nálunk bűn: alternatív gyógyászat – „álpszichológus, álpszichiáter, önjelölt pszichológus, guruk, sarlatánok” 3/2

A cikk első része: 3/1. rész.

Ezek a cikkek sajátságos életszemléletemről szólnak, kérem ne tekintse őket szakpszichológiai írásoknak.

Farkasházy Menyhért pszichoanalitikus egyszer fiatalkorában csatlakozott Szondy Lipóthoz egyik előadása után és megkérdezte:
– Mégis bátyám, melyik a legjobb pszichoterápiás módszer?
Erre Szondy kivette a pipát a szájából és így felelt:
– Teljesen mindegy, te szamár! Mindig a személyiségeddel gyógyítasz!
(Popper Péter: Lélek és gyógyítás)

Azok is össze vannak zavarodva, akik szakpszichológusként nyitottak az új megoldásokra is?

Azonban állítólag a pszichológusok egy része, akik nyitottak más megközelítésre is (lásd pl. alternatív megoldások) állítólag most nem tudják mit tegyenek… Mit tegyen az, aki nemcsak a fekete-fehér megoldásban hisz színes világunkban, mely a globalizációról, összefogásról, nyitottságról, multikultúráról szól? Mit tegyen az, aki inkább az összefogásban, egyesítés szándékában hisz, mint mások megtámadásában és feljelentésében?

És különben is, ha béke van bennünk, miért támadnánk meg másokat? Ráadásul sok olyan nyitott pszichológus szakember van, aki pl. mellette prána nádi vagy reiki mester, vagy kineziológus (természetgyógyász), grafológus stb. Vagy ő maga is gyakran jár ilyen kezelésre, miközben akár közalkalmazottként fontos vezetői tisztséget lát el szakpszichológusként. Bevallom, ez bennem mindig nagy tiszteletet kelt. És a természetgyógyászok is megjárták a hadak útját az elmúlt több mint húsz évben mire létrejöttek a képzések, ahol egy megadott jogszabály alapján lehet akár komoly egyetemek szervezésén belül tanulni és diplomával, akár 2 év alatt életvezetési tanácsadó és terapeuta szakon végezni. Jóllehet ezzel a végzettséggel nem lehet olyan szakterületet ellátni, melyet csak szakpszichológusok, szakorvosok láthatnak el.

A kedves olvasónak azt is tudnia kell, hogy van olyan egyesület, ami akár 3 + 2 év posztgraduális (diplomás) pszichológiai képzés után „pszichológus” certificatiot (tanúsítványt) adott és félreérthető tudományos fokozatot, megtévesztve azokat, akik ott tanultak jóhiszeműen. Akkreditált (állam által jóváhagyott) képzésről van szó. Sajnos ezt a végzettséget a szakma nem fogadja el, hiába tanult az ember évekig… És azt is tudnunk kell, hogy létezik olyan magas rangú (szintén egyesület), ami egyetem után végzi a szakképzést a pszichológusok számára, így könnyű azt mondani, hogy meggondolatlan volt, aki egyetem helyett egyesületi képzésben tanult, pszichológusnak…

Nem elég sokat tanulni, jó példát is kell mutatnunk, így leszünk hitelesek

A legjobb reklám a gyógyult ember… A művészek azt szokták mondani elég jónak lenni… De nyilván egy komoly tudományban ehhez sokat kell tanulnunk, bár sok embernek van érzéke ahhoz, hogy másnak segítsen… És olyan is van, hogy valaki sokat tanul és mégsem lesz jó segítő. De ez minden szakmára igaz. Ám az iparművész grafikusok (lásd egyetemet végzett szakemberek) sem jelentik fel az önjelölt grafikusokat. Persze, mondhatjuk, hogy ők nem okoznak olyan nagy kárt, mint az álpszichológusok, de azért ne feledkezzünk meg a szabad piacról sem. Történelmünkben pedig a nagy emberek sok esetben – tisztelet a kivételnek -, sosem álltak be a sorba, hanem mindig új irányt hoztak létre, és általában meg is ölték őket, aztán pedig „fel lettek kapva”. Gondoljunk Buddhára, Jézusra, Szókratészre vagy Gandhira.

Halottam már olyan vizsgáról, ahol a vizsgázó, aki mellesleg 20 éves tapasztalattal rendelkezett, azt mondta, hogy a tankönyvben van egy hiba. A vizsgabizottsági tag azt felelte erre, hogy ő írta a könyvet. Ettől függetlenül volt benne egy hiba, amit a delikvens készségesen meg is mutatott. Hármast kapott…

Véleményem szerint, akinek nagy a tudása, az nem félti azt görcsösen, nem vész el a szerepekben, kitüntetésekben, hanem bármikor kész arra, hogy tovább bővítse tudását, alázattal… Így nem száll el önmagától egoisztikusan, inkább hálás az újabb tapasztalatnak, bárkitől származik is az…

A zen-buddhizmusban bölcsen tudták a mesterek, guruk, hogy nem az elméleti tudás a legfontosabb, sőt az sokszor akadály is.  Volt egy Ji Do nevű szútramester, aki óriási munkát fektetve a buddhista szútrák értelmezésébe (84.000 szútra), 30 évig elemezte azokat, de ennek ellenére állítólag a Nirvána-szútrát nem tudta megérteni. Így elment a 6. pátriarkához Hui Nenghez és elmondta neki mindezt, aki rávilágított arra, hogy a valóságot lehetetlenség elméletek közé szorítani, mert az csak merő agyalás a dolgokról, mely a logika világa. Ebbe nem fér bele a végtelenség…

A valódi lényünket fogalmak és gondolkodás sosem fejezheti ki. A szerelmet sem tudjuk leírni, csak utalni rá… De vajon szerelmesek leszünk-e attól, ha látunk egy festményt a egy szerelmes párról, vagy elolvasunk róla egy szép költeményt? Vajon jóllakunk, ha látunk egy festményt egy ízletes szendvicsről? Dok Sahn szútramester azt mondta: ,,Lehetsz a legmélyebb filozófia mestere, mindez olyan, mint egyetlen hajszál a hatalmas égen…” Ezután elégette a Gyémánt-szútráról írt magyarázatait. Hiszen mit ér a tudás tettek nélkül? A halálban mit ér a tudás? A sok bemagolt információ?

A pszichológusok, akik az orvosokkal egyetemben nagyon sokat tanulnak, azt hiszem méltán megérdemlik, hogy elismerjük őket, ám a tanulás önmagában nem minden. Azért mert valakinek jó a memóriája és szorgalmas, kitartó még nem biztos, hogy megfelelő szakember lesz. Tisztelet a kivételnek. Perrel pedig nem tudom mennyire lehet visszahozni a becsületet. Ráadásul ez a tudomány nem egységes, azért is van ennyi pszichológiai iskola és számtalan, egymásnak is ellent mondó elmélet. A matematikában például nem találkozunk ilyen sok irányzattal, vagy a kémiában. De itt mivel sok ember sokszor szubjektív véleménye található meg, más a helyzet. Az egyik ember elemzi a másikat, ami azért valljuk be elég szubjektív dolog.

Pl. sokat vitáztak egymással is a nagy pl. szakaszelméletet megalkotó híres pszichológusok, orvosok (pl. Jung és Freud vitája). Hiszen egyikünk sem tökéletes… Úgy tudom mikor a nagy elméjű Freud előtt a halál szót szóba hozták, Freud elájult és még a villanyoszlopban is fallikus szimbólumot látott, jóllehet nagyon sok tabut megtört és zseniális felfedezése a tudattalan szféra feltárása óriási pozitív változást hozott világunkba. Még akkor is, ha már lánya Anna Freud is inkább a neoanalitikát követte a pszichoanalitika helyett legjobb tudomásom szerint. És hallunk olyan megoldásról is, ami a spontán gyógyulás arányával azonos, azaz ugyanannyi esélyünk van a gyógyulásra, mintha nem választanánk az évekig tartó, akár százezrekbe, milliókba kerülő megoldást. Én nem vennék olyan kocsit, aminek ötven százalék az esélye, hogy beindul…

Visszatérve az eredeti témára, az emberséget, empátiát nem lehet elméletek bemagolásával elsajátítani, ami nem árt a pszichológusi pályához… És kinek van joga megítélni, hogy ki tud segíteni a másik embernek? Aki többet tanult? Vagy, aki bizonyított módon több embernek, vagy jobban segített? Mert tudjuk, minden szentnek maga felé hajlik a keze… Egyáltalán hol kezdődik a pszichológia? Ha egy szentatya elmondja a véleményét, vagy egy baráti körben töltöm a délutánomat, ami felemel, akkor az pszichoterápia? Nyilván nem, de elgondolkodtató…

A cikk itt folytatódik: 3/3. rész.