Valódi lényünk nem vész el, csak a róla alkotott kép – érzelmek, pánik, fóbia, félelem, szorongás „leküzdése”, kezelése

Érzelmek, gondolatok, félelem stb. kialakulásának valódi oka és kezelése

Az advaita egy nagyon egyszerű és lényegre törő út, mely hatékony megoldást kínál arra, hogy megszűnjön az ÉN-képünk, mely minden probléma melegágya. Hogy miért? Mert az elme (gondolataink, érzéseink, hangulataink) egy problémamegoldó „szerkezet”. Nagyon klasszul működik, de felborult az egyensúly azzal, hogy folyton működésben van és azonosulunk az általa feldobott gondolatokkal, érzésekkel, hangulatokkal. Mert ez nem a valóság, csak a mi fejünkben létezik! De figyelmünkkel felerősítve annyira komolynak vesszük (lásd identifikáció, azaz azonosulás), hogy valós tüneteket hozhatunk létre általa. Mint mikor valaki attól fél a vidámparkban, hogy leesik (ezáltal nő a vérnyomása), valaki pedig élvezi a játékot. Mindketten ugyanott vannak, mégis az egyik ember örül ennek, a másik pedig sápadt és szenved… – érzelmek, gondolatok, pánik, fóbia, félelem, szorongás, leküzdése, kezelése

És mindig felüti a fejét egy félreértés: nem ellenségnek kell tekinteni a hozzánk tartozó elmét, mert ez olyan, mintha saját lábainknak kezdenénk hadat üzenni. A lábainkra szükség van, csak az nem normális, ha folyton minden a lábaink körül forog minden. Mintha mindig csak a lábainkra gondolnánk…

És nem az a jó, ha gondolkodunk vagy, ha nem gondolkodunk. Hanem, ha nem figyelünk túlságosan ezekre a gondolatokra, érzésekre, hangulatokra. Mert azok nem mi vagyunk. Ahogyan mikor kocsinkkal egy nyomornegyed mellett haladunk el, lehet, hogy szíven üt a látvány, de az nem a mi valódi otthonunk. Tehát az érzések, hangulatok, gondolatok úgyis fel fognak bukkanni, majd tova fognak tűnni. Ez természetes, de nem kell ebből nagy ügyet csinálnunk. Csak maradjunk a nyugalmunkban. Mert a valódi lényünk a nyugalom részét képezi. Ha pedig szükség van rá, hogy gondolkozzunk, akkor gondolkodunk. De csak akkor és nem állandóan…

Nagyon egyszerű és nagyon felszabadító gyakorlat: csak létezni…, mert közben feloldódik a kényszeres gondolkodás. Így lassan kikopnak a régi beidegződések és a gondtalanság erősödik fel. Összefoglalva a megoldás, hogy nem azonosulunk azzal, amit látunk, mert azok nem mi vagyunk. Hasonlóképpen, ha látok egy másik embert az utcán az nem azt jelenti, hogy én a másik ember vagyok, igaz? Akkor, ha tudatában vagyok a gondolatoknak, érzéseknek, hangulatoknak, az nem azt jelenti, hogy én az vagyok… Ezek csak tapasztalatok, jönnek és mennek… Akkor lesz baj, ha túl komolyan vesszük és rágörcsölünk.

Ezt kell felismernünk és akkor szabadok leszünk, pontosabban felismerjük, hogy mindig is szabadok voltunk, csak azt álmodtuk, hogy nem vagyunk azok… De ezt meg kell tapasztalnunk, nem csak elhinnünk vagy gondolkodnunk róla.

A szorongás, pánik, fóbia „leküzdése” kezelése

Az előbb leírt megoldás ugyanúgy segíthet a szorongás, pánik, fóbia kezelésében is, mert a probléma egy tőről fakad. A fiktív, hamis ÉN-kép kialakulásával. De, ha nincs ÉN-nünk, akkor nem tudunk megsérülni sem, vagy félelmet megélni. Természetesen attól még van reakció, de már nem élet-halálnak fogjuk fel az életet, hogy meghalunk, ha nem nekünk lesz igazunk. Mert már nem azonosulunk egyik álláspontunkkal sem, így könnyen el is tudjuk engedni, vagy ki is tudunk állni mellette, miért ne? Egész pontosan ugyanúgy felmerül a félelem, de már nem hat ránk többé. Annyi jelentősége lesz, mint az időjárásnak. Úgyis folyton változik és folyamatosan tudni fogjuk, hogy mi nem az időjárás vagyunk… És tudjuk, hogy nem szeretnénk annyira a nyarat, ha nem lenne tél.

A szorongás, pánik, fóbia „leküzdése” szót azért raktam idézőjelbe, mert az erőszak mindig erőszakot szül, a béke pedig békét. A szorongás, a gondolatok, az érzelmeink, és a fóbia nem egy különálló lény, hanem mi hoztuk és hozzuk létre ellenállásunkkal. Azzal, hogy küzdünk ellene. Olyan ez, mint mikor valakit megpofozunk. Ő visszapofoz és elkezdünk egymás ellen harcolni, de ennek mikor lesz vége?

Érzések pl. félelem kezelése

Első lépésben ne tagadjuk az érzést vagy felbukkanó gondolatot. Ne harcoljunk ellene. Inkább kezdjük megvizsgálni azt, hogy mi hozta létre. Talán az, hogy félünk a jövőtől pl., hogy miből fogunk megélni. Vagy, hogy elveszíthetünk valakit, vagy, hogy elutasítanak minket. Ezt tisztáznunk kell, hogy megnyugodjon az elménk. „Mitől félek pontosan?” És, ki az, aki fél? Ki szenved valójában? Ki az az én? Hol található meg pontosan? Miből áll? Ehhez múltbéli feltételezésinket kell megvizsgálnunk. Pl. én ez és ez vagyok, ami köré félelmet építettem fel. De ki az, aki most szenved?

Maradjunk ezzel az érzéssel és ne harcoljunk ellene. Ha nem merül fel több kérdés és válasz, csak figyeljük meg ezt az érzést. Maradjon a gyakorlás főcsapás vonala amellett, hogy megfigyeljük az érzést, de nem bonyolódunk bele. Bármilyen mély és erőteljes szakadék mellett megyünk el, nem hagyjuk, hogy magával rántson… Csendesek maradunk. Közben megvizsgáljuk, hogy kézzelfogható dolog-e az, aki szenved. Hogy hol létezik ő. És szenvedés közben ezek a gondolatok merülnek fel: ,,Nem bírom tovább!” akkor vizsgáljuk meg, hogy ez a gondolat összhangban van-e az aktuális helyzettel. Mi szenvedünk vagy csak a felbukkanó élethelyzet, illetve azok energiáinak értelmezése teremti meg ezt számunkra? Ne keressük az okokat, ne próbáljunk mást értelmezni. Mert lehet, hogy csak még jobban belegabalyodunk és csak ez a rossz illat érzékelése (amit hívhatunk félelemnek) okozza mindezt. És ne tévesszük szem elől a megfigyelőt, aki megtapasztalja a félelmet.

Összefoglalva, ahelyett, hogy azonosulunk az érzésekkel (félelem, szorongás, fóbia stb.) vagy gondolatokkal. Nem küzdve ellenük megfigyeljük azokat, ahogyan egy tájképet nézünk. Nem küzdünk ellene. Közben figyelmünket afelé irányítjuk, aki mindezt megtapasztalja. És végig itt tartjuk a figyelmünket, bármilyen csábító is azonosulni a szenvedésünk tárgyával és indokokat gyártani, hogy miért jogos a sérelmünk, félelmünk.