„Nem ad igazat nekem a pszichológusom. Miért?” – kritika, elvárás, hála

Ezek a cikkek sajátságos életszemléletemről szólnak, kérem ne tekintse őket szakpszichológiai írásoknak.

A jó pszichológus előhozza az egót belőlünk, hogy túlléphessünk rajta

A bölcs guru a bennünk lévő egót hozza elő, hogy dolgozhassunk vele. Természetesen több út is van és a bölcs guru alatt sokszor az életet, a valóságot értem. De annyiszor tapasztaltam magamon, hogy mikor az egóm összeakad valakiével, akkor elkezdem megvédeni magamat, ami talán a fajfenntartás ösztönéből eredhet. De nem is ez a lényeg, bár nem vagyunk állatok, hogy az ösztöneink vezessenek… Az érzelmek is visszavezethetőek 4 ösztönre, amin dolgozva megváltozik az érzelmi világunk és ennek köszönhetően a gondolkodásunk is – kritika, jó pszichológus, elvárás, hála.

Erről itt írtam bővebben: A lelki harcművészet önmegvalósításának útja az elmén túlra: a jóga és pszichológia, pszichoterápia segítségével az örök boldogság országába, az elme megismerésével és uralásával I.

Nem találok jó pszichológust magamnak – az elvárás, mint akadályozó tényező

A jó pszichológus nem az, aki mindenben igazat ad nekünk, mert akkor a hibarendszerünket támogatná. Mikor egy pszichológust keresnek fel az emberek, akkor sokszor azt szeretnék, hogy igazat adjanak nekünk mindenben. De nem ez a valódi megértés. Kialakul egy elvárás és, ha a valóság ezzel nem találkozik, akkor hibát érzékelünk. De a hiba a mi világunkban és elvárásunkban van, nem érdemes kivetíteni azt. Ez a projekció. Olyan, mintha homályosan látnánk egy festményt, ezért átrajzolnánk a kontúrokat. Biztos, hogy ez a jó megoldás?

Ha a pszichológus maradéktalanul igazat adna nekünk, akkor elképzelhető, hogy ezzel ártana nekünk a legtöbbet. Megfelelne a másik torz világképének és megerősítené azt. Ha teljesen igaza lenne annak, aki pszichológushoz fordul, akkor nem lenne szüksége pszichológusra. Ez esetben egy boldog életet élhetne. Milyen csodálatos lenne, ha egyáltalán nem lenne szükség segítőre és egy boldog, harmonikus világban élhetnénk, igaz? De nyilván nem a világot akarjuk megváltoztatni, hanem önmagunkat.

Ha még önmagunkat sem tudjuk megváltoztatni, akkor hogyan tudnánk egy egész világgal ezt megtenni, aminek ráadásul a részei vagyunk? Tehát a jó pszichológusnak rá kell világítania a hibákra, hogy kijavíthassuk azokat és nem feltétlen igazat kell mindenben adnia ügyfelének, jóllehet rengeteg megoldás és út létezik. És ez a művészet része, hogy ezt milyen arányban és milyen hangon teszi meg a jó pszichológus. De ezt nem azért teszi a segítő, hogy bántsa vele ügyfelét, hanem éppen ellenkezőleg! Az udvariaskodás, most ebben a helyzetben nem lenne túl hatékony  – néha természetesen az is működhet. És, ha az ügyfél nem bízik a pszichológusában, akkor az energia, győzködéssel, bizonygatásokkal menne el, ami rengeteg idő menne el, ráadásul közben egy métert sem halad előre a probléma megoldása tekintetében a dolog. Minek törött pohárba vizet önteni?

És érthető, ha valakinek ez túl erős és másra van szüksége. De az az érdekes, hogy gyorsan szeretnénk utazni, de félünk az űrhajóra ülni. Valamit valamiért… Színes a világ hála istennek. De, ha gyorsan szeretnénk fejlődni, akkor maximális őszinteségre és sok energiára van szükségünk. Semmit nem adnak ingyen. Gyorsan szeretnénk fejlődni, de mi mit fektetünk ebbe bele? Van gyors technika, de ahhoz készen is kell állni, különben meg is sérülhetünk. Nincs értelme annak, hogy egyikünk jobbra, másikunk balra húzza a szekeret. A végén mindenki csalódik… Tehát nem az a megoldás, ha azt várjuk – miközben a problémával azonosultunk -, hogy a pszichológusunk igazat adjon nekünk és ne változtassa meg a világunkat, amiben benne élünk boldogtalanul… Ha ezt el tudjuk fogadni, akkor nagyon gyorsan lehet haladni a megfelelő irányban.

A hála mindent elronthat

Egy bölcs indiai guru mondta azt egyszer, hogy soha ne neki legyünk hálásak, hanem az életnek. Ő csak ablak a létezésre. Ugyanis, ha nem így teszünk, akkor az elme úgy működik, hogy idővel a szeretet gyűlöletté alakulhat és meghazudtoljuk a múltunkat. Szó szerint felvállalva a pozitív véleményünket ország világ előtt, évekkel később negatívvá változhat és még bosszúvágy is kialakulhat belőlünk, ha nem vagyunk tudatosak. Elkeseredésünket és a felelősséget átprojektáljuk a másikra, hogy ne kelljen vele szembenéznünk. De ki mondta, hogy rá hallgassunk? Arra a vezetőre? Mi magunk.

Találkoztam olyannal, aki tíz évig járt előadásra, ahol több száz ember volt és azt mondta, hogy az előadó rontotta el az életét. Ez az ember, pedig nem is egyéni tanácsadáson volt. Utána közölte velem, hogy megy másnap az előadására ismét. A valóságtól a léttől kapunk mindent, jót és rosszat és a guruk csak az áramlás, az élet részei, mint minden más is…

A kritika, mint bomlasztó erő

Egy bölcs barátom mondta azt egyszer, hogy három dologból állunk: elme, test és lélek. És, hogy a test a természeté, a végén vissza kell adnunk. És, hogy végül csak a lélek marad, de aki nem eggyé válva a dolgokkal megéli azokat, hanem ítélkezésbe kezd, elemzésbe – ezáltal jóra és rosszra felbontva a valóságot -, az kimarad a játékból. Valójában önmagát kritizálja. A személyiség (ego) boldogtalan mert elégedetlen mindennel. Tehát ne várd hogy elégedet legyen veled. Szeresd önmagad. Vagy röviden aki kritizál an önmagának árt, neked nem..
Ilyenkor, ebben az „állapotba” is látni a jó és rossz dolgokat, ha arra figyelünk de föléjük emelkedve egy örök életű tér jelenik meg, melyből minden felbukkan és minden az élet része és nem biztos, hogy ezt folyton jobbítani, megváltoztatni kell. Nincs tökéletesség…

Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy akkor nem fejlődünk-e vissza akár társadalmi szinten. De, a világunkban erkölcsi, anyagi és természeti válság van, 100 millió embert irtottak ki a XX. században és ötezer háború volt, két ezer év alatt. Vajon tényleg visszafejlődés lenne, ha intuíciónkat és belső boldogságunkat követnénk és boldog lenne mindenki, mint egy jóllakott napközis gyerek? Vajon a technikai fejlődés fontosabba ennél, ha profitorientált dologgal párosul? Vajon a cunamit hogyhogy nem tudjuk megállapítani előre műszereinkkel (ha ilyen fejlettek vagyunk), amit az állatok is megéreznek és elmenekülnek a dombtetőre jóval a katasztrófa előtt? Mi számít, akkor fejlődésnek? Lelki? Technikai? Ez az én kritikám:), ami remélem jó célt szolgál és együtt emelhetjük fel a világot, tapasztalataink és tanulásaink segítségével…