Ne csapjuk be önmagunkat: megvilágosodás intenzív? Megszabadulás, moksha, satori és samadhi

Forrás: Szvámí Ráma, Szamádhi, A bölcsesség legfelsőbb szintje, A valóság megpillantása

Az van, ami van és slussz, a többi az elme játéka

Egy kedves barátom mondta, hogy manapság minden sarkon osztogatják a megvilágosodást, csak egyik sem működik (tisztelet a kivételnek)… De, a betekintés valóban azonnali és lehet ösztönző, mely repedést indít el a jégpáncélon…

Ám nincs varázspálca és csoda (több benne a mi munkánk, mint a mesterünké), ez egy szisztematikus munka eredménye, ha folyamatosan a tudatfeletti állapotban szeretnénk tartózkodni és nemcsak kóstolóra vágyunk… De természetesen van közvetlen út is… Mert valójában az elme gyakorol… És idővel megtapasztaljuk, hogy az elme, csak egy pötty a létezésben, nem annyira fontos…

Kell egy erős vágy, ami belefáradt a “hülyéskedésbe” és képes a valóságot annak látni, ami, hiába karattyol bele az elme folyton.

Már nem számít, mert a létezés mélyebb és folyamatosan tapasztalható… És abban csak egy apró pont a ruhánk (elme, személyiség, lásd gondolatcsomag, érzések, észlelések stb.). Ha Azt megláttuk, akkor mindenben és mindenkiben Azt látjuk. Mindig (itt jön a csavar: még az elmében is). De ez nem valami új dolog…

És nem lesznek feltétlen szuper képességeink, nem fog a “mennykő” hirtelen belénk csapni, vagy nem leszünk folyamatosan vigyorgó vadalma, csak egyszerűen nem azonosulunk azzal, ami van… Hanem a “mögötte” lévő folyamatosan jelen lévővel “azonosulunk”, melyben minden felmerül (akkor mindennel azonosulunk, csak nincs “azonosuló”?)…

Mert minden Az… Azért használok ennyi “-jelet, mert eleve már az is butaság, hogy ezt írom. Hogy lehet azzal azonosulni, amik mindig vagyunk és mindig voltunk?:) maga a valóság…

Ha ide-oda húz a társadalom, a vágyak, akkor hogyan tudnánk ezen “túllépni”? Egy óvis eljátszhatja, hogy családot alapít, de ehhez azért több kell… Nem lehet egy nap alatt felnőni. És nem csak fizikai értelemben… 75 évesen is lehetünk óvisok.

Hogy a test megöregszik, ahhoz nem kell bölcsesség.  Különben a megszabadulás is csak egy újabb vágy lesz a listánkon… Pedig ez maga a “háttér”, minden “mögött”… És nincs kitaposott út, az is lehet, hogy “putty” és minden megváltozik, de ki csinálja ezt?

Valójában nem egy állapotot kell fenn tartani, mert az is az elméhez tartozik, hanem meglátni azt, ami állandó, amiben minden – az elme is -, felmerül. Aztán ezen az “új tapasztalaton” keresztül vizslatni a valóságot. Mindig… De ez is csak egy út… Abból van bőven.

Szóval ez is lehet egyfajta gyakorlás (ha annak hívjuk)… Vagy örömforrás. De a lényeg, hogy Ez nem egy tárgy, amit megkapunk, ez maga a valóság (nemcsak intellektuális, hanem tapasztalati úton megtapasztalva). Átírva az eddig megtapasztalt valóságot…

Így saját tapasztalattá válik, IDŐVEL. Persze a felismerés egy pillanat (amit elvonulásokon is meg lehet tapasztalni), de aztán az elme vissza veszi az irányítást, egy másodperc, nap, hét, hónap múlva… És mivel az éntudattal azonosul a tudat csak egy múló tapasztalat marad.

Ezért ezt akarjuk tévesen konzerválni (spirituális állapotokat), ami olyan, mintha folyton a jóllakottság állapotában akarnánk lenni. Ez nem Az…

De azért összeszedtem, hogy a jógik hogyan tekintenek erre a folyamatra. És hiába állítja pl. Ganga is, hogy egy fél pillanat műve, de azért kb. 20 évig próbálgatta férje (mestere) mellett, mialatt az a pillanat bevillant. Lehet, hogy ez totál felesleges volt?

Most már minden annak tűnik, mert akkor született meg, amikor elkezdte annak látni a valóságot, ami. Vagy mindez csak az elme játéka, és Az arra várt, hogy mikor hagyja már abba a “csinálást”? Ki tudja?

Valójában már azok vagyunk, mindig is azok voltunk, csak az elme eljátssza azt, hogy nem így van, mi meg elhisszük. De, ha valaki xy-nak képzeli magát, attól még nem lesz az. Kívülről nézve ugyanaz marad, aki mindig is volt… Ezért valójában nincs út, csak Az, de az elme eljátssza, hogy utazik, büszke a “fejlődésére”…

Ebből a szempontból tehát van út, érési folyamat… Aztán az egészet elfelejthetjük és felébredünk az álomból és ott leszünk, ahol mindig is voltunk… De ez csak én látom így, nem szeretnék senkit sem megbántani vele.

Ha ez zagyvának tűnik semmi gond, ezt a pár sort főleg azoknak szánom, akik átmentek ezeken a folyamatokon és megértik mindezt. De tisztelet minden útkeresőnek, akik rájöttek, hogy valami hiányzik az életükből és követnek (bármilyen) utat. Na, nézzük a jógik útját.

 

Megvilágosodás intenzív?

Már a mindenséget is meg lehet kapni azonnal, mint az instant kávét vagy gyors fotót? Ne álltassuk magunkat. Ha elérkezett az idő magától megtörténik ez a folyamat, de azt már nem mi csináljuk. A mester lyukas kancsóba nem szokott vizet önteni (shakti energiát), mert semmi értelme. És a mester nem csak egy kedves ember lehet. Először folyamatosan dolgoznunk kell magunkon és, ha eljött az idő az Univerzum úgy rendezi, hogy egy magasabb tudatossági szintre váltunk, amit mi megvilágosodásnak hívunk megvilágosodás intenzív, megszabadulás, moksha, samadhi, satori.

Ha a shakti energiát átadja a mester (elindul a kundalini), vagy az spontán elindul bennünk, akkor ki fogja azt irányítani? Hiszen még nem vagyunk rá készek. Ez olyan, mintha kapna egy csecsemő egy Ferrárit. Mit kezd vele? Előbb dolgoznunk kell önmagunkon. Azután lehet az i-re a pontot feltenni. És ehhez nem kell sehová sem elmennünk. Általában nem a módszerrel szokott baj lenni, hanem a kitartással, önfegyelemmel, mely helyes mederbe tereli az energiánkat. Ha ezt nem tanuljuk meg el fog vinni az érzelem és néhány bolond gondolat. Meg kell tanulnunk kezelni az elmét, mert addig ő kezel minket.

 

 

Samadhi, satori, megvilágosodás és megszabadulás

A samadhi elérése a megvilágosodás, megszabadulás lehet, hogy egy pillanat műve, de az előtte lévő idő nagyon meghatározó. Még a damaszkuszi Saulnak is időre volt szüksége ahhoz, hogy bűnözőből Szent Pál lehessen. Vagy gondoljunk Valmikire. A megvilágosodás intenzív egy csábító ajánlat az egónak, de vajon hányan világosodtak így meg? Bepillantást (megvilágosodást) lehet így is nyerni (satori), mint bármely más pl. zen technikával (az elmét ki lehet ütni), de a megszabadulás azt jelzi, hogy ez állandósult. És nincs értelme, ahogy Sri Vasudeva és Sri Rama is mondja, hogy órákig csináljunk egy módszert, aztán hetekig elhanyagoljuk azt. Inkább minden nap fél-egy órát kéne gyakorolnunk. Ez egy folyamat. Kell hozzá az erős vágy. De ez önmagában kevés, mert ha nem működünk együtt vele, akkor depressziósak is lehetünk. Így fordítva sülhet el a mutatvány.

 

Moksha, avagy depresszióból, stresszből samadhiba

A moksha önfelismerést jelent. Tanuljuk meg összpontosítani az energiákat, ez a valódi jógatudomány útja. Az ászanák (testtartások) csak egy elenyésző részét képezik ennek. Nem azon van a hangsúly. Pl. itt a Rádzsa-jóga 8 lépése, mely elvisz a samadhiba.

 

A végén a megvilágosodás intenzív és satori helyett beköszönt a moksha és a samadhi a valódi megszabadulással

A hiteles mesterek és swamik is azt mondják (pl. Swami Rama, Sri Vasudeva, Swami Ritavan, Swami Veda), hogy gyakoroljunk odaadóan. Dolgozzunk elménken. És az erőfeszítés egy másik tudatossági szintre visz el minket és utána mikor mindent beleadtunk és kétségbe vagyunk esve, magától megjelenik az áldás (ashirva). Ezt már nem mi csináljuk. Ez a megvilágosodás intenzív. A valódi megszabadulás. De, ha felfüggesztjük a tanulást egókká válunk. A boldogság nem más, mint a tiszta elme, melyik nem fél, nem gyűlölködik, nem stresszes és nem depressziós.

És ez bennünk él, nem kell elérni, elmenni valahová, hogy megkapjuk. Mert ez nem a külvilágban van. A külvilág huzamosabb ideig senkit nem tesz boldoggá. Mikor a gondolat és érzelem egyhegyűvé válik, mondja Swami Rama, akkor jön az eksztázis. Ebbe már az elme nem tud beleszólni, nem tudja megmagyarázni. Ez erőfeszítés nélkül nem jön meg. Ajándékba. Tanulmányozzuk a mesterek, szenetek útját. Mindegyik elvonult, hogy egyedül lehessen és rengeteget meditáltak. Csak mikor mindent beleadtunk és már nem tudjuk hogyan tovább… akkor megjelenik a kegyelem magától. Kipótolja az előkészületünket. És Saulból Szent Pál lesz a damaszkuszi úton. Gyönyörű történet.

 

 

Az intuíció felélesztése

Ha az intellektussal és az érzelemmel jól dolgozunk (megismerjük az elmét), akkor átalakul intuícióvá (szív + elme eggyé válik). Így odaadás lesz belőle. A stressz azért alakul ki, mert kényszerrel tesszük dolgunkat. A bhava arra utal, hogy az érzelem egy magasabb életcél felé irányít minket. Ez a bhakti-jóga lényege. De több út is van. Az odaadás szeretet és hódolat is egyben. Ezt egész nap gyakorolhatjuk. Dolgunkat tegyük szeretettel és ajánljuk fel másoknak, Istennek a gyümölcsét.

 

A belső vezető, a lelkiismeret

Ha elkezdünk folyamatosan gyakorolni (abhyasa), előbb utóbb a belső vezetőnket újra felfedezzük és ő súgni fog nekünk. Beindul a folyamat. Ez mindenkiben ott van. Nagyszerű élmény mikor elménk helyett már erre tudunk hallgatni. És mikor emellett belső erőfeszítéseink nem csúsznak szét, mikor nincs túl sok szabály, ami pusztítná az önbizalmunkat… Fontos, hogy amibe ilyenkor belefogunk fejezzük is be. Szent Bernát azt mondta: ,,Tanuld meg használni az anyagi világ eszközeit, de egyedül Istent szeresd.”

2 út az önmegvalósításban

Létezik a lemondás (sannyasa) útja, amikor mindenünket itt hagyunk és szerzetesnek állunk pl., vagy lecsatlakozunk a társadalomról és egy barlangban élünk. Ez nagyon nehéz és, ha nem történt meg belül is a lemondás, akkor semmit nem ér. Ha a barlangban az elme folyton a szeretteinket vagy a plazma tévénket siratja (amit hátra hagytunk), akkor nem ér semmit az egész. A másik út (lépés) is kell hozzá, ami egyszerűbb. Swami Rama és Patanjali ezt javasolja, mert azoknak írta meg a könyvet, akik „hétköznapi”emberek. Tehát a másik út a ragaszkodás feloldása (vairagya). Előbb utóbb a halál, mint az egyik legnagyobb mester úgyis bebizonyítja, hogy érdemes mindenről lemondanunk, mert ezeket a dolgokat csak használjuk, de nem a miénk. De a tudatosságon érdemes dolgoznunk, mert az megmarad. Jézus azt mondta: ,,Ne ragaszkodj a testhez. Egyedül lelkedet szeresd.”

 

A magány, egyedüllét és a valódi szeretet

Kétféle szeretet van. A feltételhez kötött és a valódi a feltétel nélküli, ami automatikusan szabadságot ad nekünk. És nagyon érdekes, hogy mikor egyedül vagyunk, akkor magányosnak érezzük magunkat. Ha jobban megfigyeljük az elménket rájövünk, hogy nem magányosak vagyunk – hiszen az egyedüllét nagyszerű dolog -, hanem hiányoznak a többiek, a szeretteink. Tehát a magány nem magány, hanem a másik ember hiánya. De, ha nem rájuk vágynánk, hanem az egyedüllétet figyelnénk meg, kinyílna egy kapu. Merüljünk el ebben. Persze az nem jó, ha a nemtörődömséget (közömbösséget) érzünk. Az is a menekülés egyik formája lehet.

 

 

Önmagunk szeretete

Ha a Nap és Hold oly tündöklő számunkra, önmagunkban miért nem találjuk meg ugyanezt a fényt, tündöklést? Swami Rama azt javasolja mondjuk ezt magunknak, mint egy mantrát: ,,Nagyszerű vagyok. Az Úr élő szentélye a szívemben van és bárhová elvihetem magammal.”
Ne birtokoljunk, mely azt a hamis illúziót kelti, hogy valami, vagy valaki hozzánk tartozik és a részünk.

 

A kegyelem fajtái

Swami Rama négyféle kegyelemről beszélt, használjuk mindegyiket:
– a szent szövegek kegyelme (hihetetlen felismerést tudnak adni)
– a guru kegyelme (nagyon inspiráló egy guru jelenléte)
– Isten kegyelme (ez mindenhol ott van)
– önmagunk kegyelme (engedjük meg magunknak és ne tartsuk önmagunkat bűnösnek)

De ne hárítsunk át mindent Istenre. Használjuk ki az Istentől kapott talentumunkat. Pl. ha csukott szemmel gyalogolunk az utcán elesünk. Használjuk a szemeinket, amiket ajándékba kaptunk Istentől.