Zen buddhizmus és egy csipetnyi advaita megközelítés

Saját tapasztalatokról szeretek írni. Rendszeres gyakorlás és elvonulás után az a véleményem, hogy nagyon hatásos út a zen buddhizmus, mely roppant gyakorlatias.

Az advaita pedig számomra azért kedves, mert megmutatja, hogy ha felismerted az Önvalót, akkor véget ér a gyakorlás… Mert, maga az éntudatba való hit az akadály.

És sokan robotnak érzik magukat a folyamatos gyakorlás miatt… És maga a (valódi) felismerés felszabadít, mely maradandó… Nem kell fenntartani, mert valódi tapasztalaton alapszik. Nem kell folyamatosan emlékeztetnünk magunkat arra és mondogatni, hogy a kötél nem kígyó stb…

Mit jelent ez?

A létezés (átélése) nem gyakorlat kérdése… Ez főnév és nem ige! Nem egy csinálás eredménye. Amit fent kell tartani (folyamatosan), azt bármikor elveszíthetjük. Ezt nem lehet csinálni.

Különben egy “tudatos gyakorló image” lehet belőle, de az is az éntudat része… Ez nem egy csinálás eredménye, hanem már Azok vagyunk…

És minden, ami felmerül: észlelés, gondolat, érzés stb, az jelenség, mely az elme birodalma. Amíg van meditáló (éntudat), addig nincs végtelenség. Pontosabban mindig csak a végtelenség van és nem az akadályt kell elhárítani a gyakorlással, hanem maga a “gyakorló” az akadály…

És most térjünk vissza az advait megközelítésről a zenre.

A gyakorlatias zen-buddhizmus

Természetesen sok út van, és én mindegyiket üdvözítőnek tartom, mely az igazság megismerésére törekszik. Bármelyik működhet… Egyik sem jobb, vagy rosszabb.

Ahogyan egy cipő lehet nekem kényelmes, másnak szűk stb.

És nem értek azzal egyet, mikor az egyes hagyomány / egyéb út képviselője enyhén célozgat rá, hogy „csak az az igaz út”, a többi pl. sufni tuning… Mert aki egy nyelvet ismer, az egyet sem (Goethe tollával ékeskedve)… Ez már sokszor a szekta irányába mutat… Az élet színes…

Sőt, sok hagyomány is merít más kultúrközegből pl. zen buddhizmusban benne van a tao (természettel történő együttműködés), konfucianizmus (szigorúság) stb. Sőt, a buddhizmusban nincs Isten, mégis meg van szólítva néhány pl. hegyi istenség, és a sámánizmus egyes jegyei is fellelhetőek benne, vannak szanszkrit szútrák is benne. És változik is a modern kornak megfelelően ez a nagyszerű hagyomány. Miért ne?

Persze többféle zen létezik. Többnyire éneklés, leborulás, meditáció, kóan praxis áll rendelkezésünkre. A fogadalmak pedig segítenek abban, hogy megmaradjon a helyes irányultság. Ezekről bővebben: Buddha pszichológiája

A „mi ez?” kérdés abszolút odaviszi a figyelmet Arra. Az elme által felmerült dolgokkal nem foglalkozunk, melyek szépen kikopnak maguktól.

Nem szabdalja fel a valóságot jóra és rosszra a zen, folyamatosan rendelkezésre áll a közösség (szangha), tanító és a tanítás. Ezért állandó támogatást élvezhetünk és egymásnak kölcsönösen segítünk. Nem lesz hangsúlyosabb ez vagy az, hanem minden egyszerűvé, letisztulttá válik.

Pontosan meg van minden határozva, hogy mit kell tenned. Meg van a hierarchia és hagyomány is. Élő, mert kérdésekkel és nem lezárt definíciókkal dolgozik, így a válasz is többrétű…

Majdnem minden intellektuális kérdésre választ kapunk és megtanuljuk, hogy az egóra nincs szükség, de a személyiségre igen, melyet úgy alakíthatunk ki, hogy számunkra megfelelően működjön. Közben felleljük Azt, ami nem leírható…

Nem erőltet senkire semmit, mindenki maga eldöntheti, hogy részt vesz-e vagy sem a gyakorláson.

Nem veszünk el a spirituális élményekben és elméletekben, csak tesszük a dolgunkat és hagyjuk, hogy az úttá váljunk.

Ha számunkra is működik ez a rendszer, akkor a véleményünkkel (különféle, sokszor egó által felmerült gondolat, régi beidegződés) sem érdemes törődni, csak lehetőleg minden nap elvégezni a szádhanát (gyakorlást). Az átalakulás pedig magától végbemegy.

Ha „jobb” emberré váltunk és ezt környezetünk is visszaigazolja, akkor minden rendben van, de amint ebből énképet építünk, borítékolható az óriási hanyatlás és esés… Pont az énkép, amivel azonosulva létrejön a szenvedés…

Ha felmerül a régi séma (pl. düh, félelem, agresszió), akkor nem azonosulunk vele (nem fojtjuk el), de nem is futunk el előle. Tudatosan fogadjuk és hagyjuk, hogy magától kopjon ki, ahogy kivesszük belőle az energiát.

Ha a különféle impressziókkal nem azonosulunk és nem ragaszkodunk hozzájuk, akkor miért maradnának meg?

A sok elemzés helyett gyakorlatok segítségével változik meg életünk, sok-sok munkával.

Minden kérdésre önmagunkban megtaláljuk a választ egyszerű kérdésfelvetéssel. Ilyenkor a differenciálatlan tantien erőtérre figyelünk és a megfelelő légzés segítségével feltöltődik ez a terület energiával…

Egy elfogulatlan objektív térből merül fel a válasz, ezt használjuk a kóanok megoldására is. Ez szépen megtanítja, hogy megtaláljuk a helyes válaszokat életünk során… Ez nem agyalás folytán jön létre, hanem magától felmerül…

Ha a gondolataink, beszédünk, cselekedeteink, érzelmeink összhangot mutatnak és nem csak önfejlesztésben, hanem mások segítésében is kimerül mindez, akkor feltehetően a helyes utat járjuk. Főleg, ha a tapasztaló a fontos (ami nem egy személyiség által alkotott kép), és a nem a változó, tünékeny tapasztalat…

Ha ebben a pillanatban tisztán látunk (ezt nem keverjük össze azzal, amit gondolunk), akkor megnyugodhatunk, mert az „előző életbeli” ok-okozat (lásd karma) eredménye, summázata ebben a pillanatban mutatkozik meg. Ergo, ez az teljes múltunknak az eredménye, lásd ez a test, a betegségek, körülményeink stb.

Ezért a tudatunkon érdemes dolgozni, mert az maradandó, a többi változik és elenyészik…

 

 

De folyamatos a gyakorlás is…

Mindenkiben benne van a Buddha természet, ahogy Mr. Buddha mondta, de a karmánk mértékétől függően ez „le van takarva”. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan, nap, mint nap dolgoznunk kell rajta, hogy tisztán tartsuk a tudatunkat.

Egy nagyon stabil elégedettséget érezhetünk, ha lassan kikopnak a kérdések és saját tapasztalat lesz a tiszta, egyszerű létezés, mely nem emel ki semmit sem… Nincs ítélkezés, csak megkülönböztetés…

Többször beszélgettem erről szerzetesekkel, akik komoly tapasztalattal rendelkeznek, feltéve a kérdést, hogy ha pl. elismerik Ramana Maharshit (lásd advaita), és egyértelművé vált Az, akkor mi értelme a gyakorlásnak? Hogy lehet a létezést fenntartani, ami állandó? Ők általában már a többi lényért folytatják a gyakorlást, melyre fogadalmat tettek.

Talán ez olyan, mint a fogmosás, amibe nem teszünk energiát, az elenyészik… Ám egy felismerés (lásd megvilágosodás) lényege, hogy maradandó és gyakorlattól független. Magát a létezést nem kell és lehet fenntartani…

Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy egy kötött forma – amiben nem annyira a szív kap szerepet -, és meg van szabva minden precízen, az is, hogy a kanál nyele merre álljon étkezésnél az hozhat komoly belső átalakulást. Ahogyan egész biztosan hozott / hoz is…

Szóval mindenből tanulhatunk és eldönthetjük, hogy merre vezet az utunk. A zen buddhisták azt vallják, hogy, ha nem gyakorlunk, akkor elszenvedjük a sorsot és nem mi irányítjuk azt (lásd karma „visszahúz”)…

“Ha ez a pillanat tiszta, minden tiszta” vallják.

És a szemfüles zen mester most a zen botjával a fejemre koppintana, hogy „ejnye, mi értelme az advaitát a zennel összehasonlítani?”.