Az út nem, hanem az idő hosszú, amíg rájövünk: fel kell adnunk ellenállásunkat – elfogadás, befogadás, Lin-csi, Rinzai

Az ellenállás, elfogadás és befogadás hatásai

“Visszaestem a meditációban és az életben…” Nagyszerű élmény elvonuláson, vagy egyedül a természetben meditálni, ülni, nézni a hegyeket, a folyót és a nyugodt, azaz összhangban működő természetet. Olyan finom lények az állatok, mert teljesen üressé válik az erdő, ha ember teszi be a lábát oda, pedig valójában mennyi élőlény él ott is. Mennyi féle világ van? A múltkor egy „vad” nyúl futott felém és megállt, egymást néztük. Felemelő élmény volt. Együtt lélegeztünk. És ilyenkor könnyű emelkedni, igaz? – elfogadás, befogadás, Lin-csi, Rinzai, ellenállás, visszaesés

Mégis úgy tűnik ez mit sem ér, ha mikor vissza térünk a városba, az emberek közé akkor ellenségként tekintünk egymásra. Vajon miért néz engem? Mit akarhat tőlem? Miért más ő, mint én?
De miért nem arra fókuszálunk, hogy mi közös bennünk? Hiszen egy csónakban vagyunk, a lelkünk ugyanonnan ered, a felszín meg felszínes, nincs akkora jelentősége…

Sokan elmennek jó messzire és egyedül élnek magányosan, megtagadva ezt a világot. Pedig ez a kor az összefogások kora. És mi lesz az elfogadással? Hiszen minden a mi terünkben történik: meditáció, nem meditáció, emberekkel való találkozás, egyedüli bandukolás az erdőben stb.

Valójában mindig azzal kéne lennünk, ami van. És nem ellene. És egyesíteni kéne a Buddha tudatosságot, Jézus szeretetével, nyitottságával. Az íratok szerint, ők sokat mulatoztak. Persze, nem szeretném mások világképét bántani, csupán saját elképzeléseimről, érzéseiről beszélek nektek.

Elgondolkodtató, hogy nem a dolgok függvénye, hogy hogyan érezzük magunkat, hanem a mi hozzáállásunké. Hozzáállásunk, amely segítségével a világot vizslatjuk. Tehát a világ képlékeny, rajtunk múlik milyen lesz. Egy üres tér, amiben mi helyezzük el lenyomatainkat. Nem pedig egy kész világ…
Sokszor nem is a valóságban élünk, hanem csak a fejünkben lévő képekben, gondolatokban.

Mi lesz a megtartással, visszaeséssel?

Szóval mindenki azt kérdezi, hogyan kell meditálni, és meddig miután érezzük a béke érzését… Mikor eszünk miért nem merül fel ez a kérdés, hogy meddig egyek? És mit? Mi a különbség?
Az nem meditáció, hogy odafigyelek a másikra és, hogy a világomban mindent egyenrangúnak igyekszem látni? Hiába menekülünk el a másik elől, ez még azt jelenti, hogy valami fogva tart. Különben miért menekülnénk el előle?
Lehet, hogy nem kell órákig meditálni, csak felismerni, végig gondolni, hogy ahol most vagyok ott hol van ellenállás. Hol a félelem? Nem számít miért alakult ki, az elméletek nem segítenek. Csak kinyitjuk a szívünket mindennek, amit kapunk a sorstól. Bármi is legyen az. Ez rögtön visszahat ránk. Ha bántjuk a másikat, olyan mintha önmagunkat bántanánk. Tulajdonképpen ez így is van. Ha segítjük a másikat, akkor önmagunknak segítünk. Ezért is alakult ki keleten a seva (önkéntes) munka, ami ashramokban gyakran bevett szokás. Olyan ez, mint mikor megpofozunk valakit, a mi kezünk is megfájdulhat benne és idővel visszakapjuk ezt valamilyen formában…
Lásd ősi iratok leírását a karmáról és annak fajtáiról: Létezik-e szabad akarat? – sors és önismeret, emberi sors, karma, horoszkóp, jóslás, asztrológia

Visszaestem a meditációban és az életben

Ha nem szintekre osztjuk fel a létezést, hanem egységes tapasztalásra, akkor vissza lehet esni egyáltalán? Most ez az érzés és gondolat van velem, most másmilyen. De mindig játszik valamilyen melódiát bennem a „zenekar”, ami folyton változik, szóval miért kéne hát túl komolyan vennem és azonosulnom vele? Inkább a mögötte lévő vásznat figyelem, amiből minden kibontakozik. Miért ne gondolhatnék magamra úgy, mint egy szellemi lényre? Ami túl hatol a fizikai testen… Így kitágulnak a határok, nincs ÉN és a világ, hanem minden elkezd összeolvadni. Miért ne sétálhatnék úgy az utcában, hogy közben a végtelenségen, vagy békén van a figyelmem, ha még magától nem tapasztalom folyamatosan mindezt. Miért kell folyton változó ügyes-bajos dolgaimmal azonosulnom? Amennyire most figyelünk erre, helyette annyira kellene erre a semleges térre figyelnünk, így nem vinné el a fókuszt a sok ügyes-bajos dolgunk. Miért ne tanulhatnék örömmel a hibáimból, amik zavarnak? Amik jelzik, hogy valamit nem fogadok el…
De néha nagyobb a lelkesedés, néha kisebb, mi a jelentősége? Nem a megtapasztalt objektumon van a hangsúly, hanem azon, aki megtapasztalja… Lehet nem tapasztalni, vagy kiesni a létezésből?

Lin-csi apát (Rinzai mester)

“Az Én minden dolgot messze meghalad. Még ha a menny és a föld is leszakadna, én nem aggódnék. Még ha az összes Buddha tíz irányban megjelenne előttem, én nem örvendeznék. Még ha a három pokol jelenne meg előttem, én nem félnék. Miért van ez így? Azért, mert nincs semmi amit ne szeretnék.”

Forrás: Su-la-ce, Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában részlet